Azt mondják, minden csoda 3 napig tart. Nos, szerintem ez hülyeség :D
Sátrak, kamionok, nyüzsgés, a hangulata pont olyan, mint a lovasversenyeké, gondoltam magamban mikor kilátogattam az első napon. Valami fura ’itthon vagyok’ érzés fogott el, az a fajta magabiztosság, amit még profi lóápolóként éreztem évekkel ezelőtt. Ettől és a Lomilomitól kapott energiától teljesen feltöltődtem a verseny reggelére, lelkes voltam és kiegyensúlyozott. Kicsattogtam a depóba, ahol körbetáncoltam a bringám és megölelgettem a csapattársaimat, fél órával a rajt előtt pirosra lakkoztam a körmeim, mert így szokás, felvettem a sokat vitatott neoprénem, majd lesétáltam a partra, mint aki csak nyaralni jött. Hallom még 5 perc a rajtig, végigpörgetem magamban, amit a csapattársaimtól tanultam és a versenyeken tapasztaltam, az edzőm jótanácsait és beállok a rajthoz. Eszembe jutnak a barátaim, ahogy szurkolnak nekem a partról, ez a verseny már nem csak nekem fontos.
És elkezdődik… A sor végéről indulok és lassan úszok, az első fordító után veszem fel az utazósebességem. Igyekszem a szélén maradni, de még így is belekóstolok egy kis női bunyóba. Igazából nem is számít, mert közben gyönyörködöm a tájban és a felhőkben (belátom Gyulának igaza volt a neoprénnel kapcsolatban) és egyszerűen csak élvezem, amit csinálok! Lassan sétálok ki a partra, hogy a szédülés mihamarabb elmúljon. Az öltözősátorban kínlódok a ruhacserével, lehet ezt is gyakorolni kellett volna. Egy kis sztriptíz, ami láthatólag senkit sem zavart és már futok is a Rose-ért. Az első meglepetés a szembeszél a rakparton. Sebaj, volt már ilyen, tudok én így is! A második, hogy senki sem csomagolt annyi ennivalót az útra, mint én! Egy-egy banánt vagy gélt látok csak a többieknél, míg nekem egy kisközértnyi készlet van a hátsó zsebeimben. Ezen nagyon jót vidulok magamban: amatőr. Fura zajt hallok, kémlelem az eget, mi ez, repülő? Nem, csak egy telikerekes profi, hahaha, nagyon amatőr. Felérek az első fordítóig és megérzem a hátszelet. Tudom Gyula, azt mondtad ésszel, de nem bírok magammal és száguldok visszafelé! Lelkesedésem határtalan és őrült módjára tekerek fel a Várba. Csak ennek a szakasznak a második feléről feledkezem meg, úgy rémlett a lépcső utáni fordítónál vége az emelkedőnek, pedig nem, sügér Söri! Pulzusom talán még a Várnál is magasabban és már épp kezdenék pánikolni, mikor meglátom a Polythlonos fiúkat a pálya szélén. Fiúk, gyönyörűek voltatok és jókor, jó helyen, ismét erős harcosnak érzem magam! A Lánchídon Gyula párja szurkol lelkesen, amiből arra a következtetésre jutok, hogy vele eddig minden rendben, huh, micsoda megkönnyebbülés! Árpád-híd és végre valami, amit profin csináltam: a fordítónál elsőre elvettem egy energiaszeletet, kibontottam és még a csomagolást is eldobtam időben! Apró örömök egy amatőr életében. Tetszik a pesti oldal, a sok turista bámul és fényképez, nagyon büszke vagyok magamra! Megfogadva Vanda frissítési tanácsait, elkezdek kutakodni a zsebeimben. Ó Gyula, ha tudnád ilyenkor mennyire instabil vagyok, valószínűleg az utcára sem engednél ki kerékpárral, nemhogy versenyre! Ez komoly kihívás ám nekem! De ezen is csak jót mulatok. Kiérek a második körre és itt valami fordul bennem, ezt már sokkal komolyabban veszem! A Várnál jeletkeztek a fáradság első tünetei, fizikailag jól voltam, csak a koncetrációmban volt egy kis zavar. Érzem itt az ideje a nutellás szendvicseimnek! Mint egy kisiskolás tömöm magamba a zsömlét a pesti oldalon és már a félmaratonon jár az eszem. Már nem érdekel a környezetem, a hajók, az emberek, csak az, hogy a futásnál minden rendben legyen. Visszaérek a depóba, szusszanásnyi pihenő, sapka és cipőcsere, nagy levegő és indulás! Várom a testem mit szól mindehhez, figyelem a vádlim, nehogy begörcsöljön és meglepődve nyugtázom, hogy a robotszerű mozgáson kívül semmi bajom! A második körön már kifejezetten jól érzem magam. Biztos, ami biztos nagyitempóban haladok előre, lépésről-lépésre, szurkolótól- szurkolóig! Rengetegen voltatok, nagyon köszönöm! Talán a harmadik körnél voltam picit fáradtabb, de ekkor ’kihúztam a Jolly Jokert’, maga Gyula vigyorgott és hajrázott a pálya széléről, micsoda boldogság! És eljött az utolsó kör, az utolsó fordító, az utolsó karkötő. Azt hiszem itt tudatosult bennem hol is vagyok és mit is csinálok tulajdonképpen. Nosztalgikus érzés fogott el, csak úgy özönlöttek az emlékek! Az első úszóedzés, ahol kiderült Vanda tubán játszik! Az első kötelező hosszabb futóedzés, amit kihagytam, mert Edussal és Encivel buliztam előző este. A tiszaújvárosi csapatverseny, az első triatlon versenyem, amit lázasan csináltam végig. Velence a születésnapomon, Nagyatád Somával, Ancsur kulcscsontja, az első félmaratonom Balázzsal, Ricsi őrült burpee-s wodja, mennyi-mennyi móka és kacagás!
És az ember, akinek mindezt köszönhetem.
Kis Gyula, nem tudom leírni, elmondani vagy megmutatni mennyire hálás vagyok neked, ahogy mellettem álltál, mint ember és edző! Egy életre a szívembe zártalak…
Még egy utolsó frissítés, majd az aluljáró és ki a fényre! Már messziről integetnek, hogy most balra forduljak ne jobbra! És a kék szőnyegre lépek! Észreveszem Bucsóékat, hű barátaim, lenyomok nekik egy-két indiánszökdelést, mert az olyan Söris és már száguldok is tovább a cél felé! Én, itt, felfoghatatlan! Szállok, repülök és visítva ugrok át a célvonalon!
1 éve tartó álmodozás és hat hónapnyi felkészülés, ebben a pillanatban minden benne volt!
És lehet még ezt is fokozni: Vanda már vár a célban és ő akasztja a nyakamba az érmet…
Különleges nap volt ez mindannyiunk számára, de nekem ennél is több. Az elmúlt évek nem kíméltek és voltam olyan mélyponton, hogy órákon át állva a Margit-hídon a szakadó esőben, kerestem a kifogásokat miért is ne ugorjak le. Igen, sajnos volt ilyen…
Most újra itt vagyok a hídnál, ülök a rakparton, Lomis zene a fülemben, élvezem a napsütést és arra gondolok milyen hosszú utat is jártam be. Végignézek a pályán, amit a város már visszafoglalt tőlünk, de a testem azonnal elkezd zizegni, még tökéletesen emlékszik milyen érzés volt ott száguldozni!
Lelkem egy része talán még most is ott köröz.
Boldog vagyok, megérkeztem….
Söri
