Az elmúlt időszakban, és ez alatt kb. 10-15 évet értek, azt gyakoroltam, hogy mennyire tudok elfogadni, vagy éppen ellenállni.
Érdekes mechanikán alapul az élet. Ahogy tapasztaltam kicsit olyan ez, mint a hinta metafórája. Emlékszel azokra a régi retro hajóhintákra? Azokra a 4-6 személyes fémtákolmányokra gondolok, amiket "életveszélyességük" miatt eurokonformizálás címszó alatt jól elbontottak. Szóval ott állsz a hinta mögött/előtt, de mindenképp a hintán kívül. Az élet minden velejárójával együtt hajtja, és Te próbálsz felszállni rá, de mindhiába. Oda-vissza-oda-vissza leng. Csiki-csuki játék ez, bizonyára tapasztaltad. Még mormogsz is talán valamit az orrod alatt, hogy nem igaz már, hogy... A kérdésem hozzád az, hogy szerinted hogyan tudsz rá felpattanni a legkevesebb erőfeszítéssel? Előtte-előle szaladgálsz? Elég fárasztó a rohangálás nem? Oldalról próbálsz belekapaszkodni? Meglehetősen nagyot fog rántani rajtad és biztos, hogy hatalmas perecelés lesz belőle végül.
Tapasztalatom az, hogy egyetlen kivitelezhető út van, mégpedig a MEGENGEDÉS.
Engedd meg magadnak, hogy esetleg nélküled menjen az a hinta. Csak nézd. Vagy engedd meg, hogy előbb kilengje magát az a hinta, és majd akkor te is felpattanhatsz, és hajthatod a többiekkel együtt. Vagy vannak más hinták is. Engedd meg magadnak, hogy Urambocsá' másokkal hintázz. Miért is ragaszkodnál egy olyan hintához, ami már hasztalan számodra?
Megengedem magamnak, hogy erőfeszítés nélkül legyek. Te mennyire vagy megengedő magaddal szemben?
Ahol most éppen elakadás van életed hintázásában, ott legyél megengedőbb kicsit, és figyeld hogyan változik az összkép.
Figyelem! A megengedést tilos összetéveszteni a szendergők lusta rálegyintésével. Ez tulajdonképpen igen kemény munka. Munka önmagunkkal. Egy belső figyelés, út önmagunkhoz.
