Ülök a bringán, tekerek bele a világba. Az egész Nagykörút az enyém. Nyugati, Oktogon, Király utca. Csak megyek és megyek. Hosszú napom volt, jó ilyenkor tekeregni egy kicsit. Gurulok és élvezem a nyugalmat. Persze, látom, kint megy az ihaj-csuhaj. Az úton dugó van, nyomják a dudát. A járdán az emberek hömpölyögnek. A kezükben szatyrok dagadnak, elindult a karácsonyi költekezés. Mindenki jön valahonnan és megy valahova. Mindezt érezhető feszültséggel. Történik az élet. Én pedig csak csendben, mosolyogva gurulok közöttük. A bringán az enyém a világ. Kivételesen zenét hallgatok közben. Általában csendben megyek, vagy podcastet, esetleg előadásokat hallgatok. De most nem, ez itt a zene ideje. A fülemben zeng a cool. Da Lata - Ponteio, isteni.

Ilyenkor gyakran egy kávézóban, vagy teázóban zárom a napot. Beülök bambulni, gondolkozni, tervezni, dolgozni, adminisztrálni. Rendelek egy teát, kávét, narancslét, bármit, ami passzol a hangulatomhoz. Beülök az egyik fotelbe, előveszem a gépet és nekiállok pötyögni. Pont úgy, mint most, ezekben a pillanatokban. Ahogy eljutok a Király utcáig, hirtelen felindulásból nem a Starbucksba megyek. Tele van, ráadásul ott mostanában talán már túl sokszor is voltam. Sebaj, itt van mellette a KFC. Végigpörgetem magamban az eseményeket. Úgy becsülöm, hogy három évvel és öt hónappal ezelőtt voltam utoljára Sanders ezredes éttermében. Egy forró júliusi délutánon, egy igen kimerítő jógaóra után jó volt lehuppanni egy marék csirkeszárny társaságában.

Szóval régen jártam már itt. Zene ki a fülemből, beállok a sorba. Előttem egy tündéri mosolyú lány, ragyogva kérdezi, hogy mit kérek. Megrendelem az uzsidobozt. Kész vitaminparádé, rántott hús zsemlében. Mindez persze ügyesen tálalva.

Amíg várok, megjelenik még egy lány a pultban és beáll a szomszédos kassza mellé. A tekintetét figyelem. Nincs túl jól, kicsit karikásak a szemei. A smink vastagon áll az arcán. Kicsit világvége hangulata van. Rezignáltam előhúzza a kártyát, amivel elindítja a kasszát. Közben egy pillanatra megáll az idő, az egész lénye lemerevedik. Egy érdekes, kékes-feketés-zöldes energia suhan át az arca előtt. Mélyen belenéz a monitorba és halkan, szinte motyogva mondja maga elé.

Annyira unom, hogy már megint mosolyogni kell bazdmeg. Még be se álltam, de már most gyűlölöm.

Felnéz, a testtartásával jelzi, hogy a gép forog, az alkotó pihen. Felveszi a milliószor elkoptatott mosolyát és vár. Amikor a következő három, maratoni hosszúságú másodperc során senki sem áll be elé, a mosoly eltűnik. Nem azonnal. A következő másodpercben végtelen utazásra indulok vele, egy igen érdekes folyamatba láthatok bele.

A kényszeredett mosoly remegve, apránként foszlik szét. Pont úgy, mint amikor a sírás előtti pillanatokban meg-megremeg az arc. Apró, alig látható rángások, a felületes szemlélő talán észre sem venné. Itt és most, ebben a pillanatban minden benne van. Érzések milliói. Ki tudja, hogy mi. Talán az otthoni problémák, az anyagi nehézségek, párkapcsolati zűrök, mindez talán egy kis keserűséggel és szorongással fűszerezve.

És vár, csak vár, hadd jöjjön a vendég. Lehet, hogy órákon át fog itt állni.

Szia, mit adhatok? Itt fogyasztod, vagy elvitelre?

Egy szeretet menüt szeretnék. Nagy krumplival, kólával, super size mosollyal. Itt fogyasztom és el is viszem. Neked is maradjon belőle. Sőt, úgy add, hogy te több leszel általa. Mert a szeretet végtelen.

Kívánom neked, kedves elkeseredni készülő lány a kasszában, hogy találd meg a boldogságodat. Legyél kiegyensúlyozott, magabiztos és szeretettel teli. Mert megérdemled.  Éld meg azt az élethelyzetet, amikor a mosoly a kötelességek és elvárások tengere helyett a szeretetet és a boldogságot jelenti.

Talán azért kellett három és fél év után újra bejönnöm ide, hogy küldjek egy kis mosolyt a világnak?

Zoli