Kövérnek lenni egyszerű.

Hányszor hallottam már ezt másoktól. Leginkább olyanoktól, akik még sosem próbálták ezt az életformát. Nos, meg kell cáfolnom az állítást. Legalábbis az én esetemben. Kövérnek lenni közel sem egyszerű. A dagi általában a társaság középpontja, mindenkit meg tud nevettetni. Kívülről persze nem látszik, de a humorral próbálja leplezni a kínt, hogy csak ő érkezett pár nélkül a buliba. A pufi megy a sor végén és ő ér fel utolsóként a lépcsőn. A dagi izzad és büdös. A pufi sokkal nehezebben válik vonzóvá.

És még van csomó marhaság, ami vagy valós probléma, vagy fejben generáljuk magunknak. Tehát a lelki hátterű kövérségről beszélek most, a többi formájával majd máskor foglalkozunk. A lényeg, hogy a probléma mögött sokszor számos belső szorongás és elfojtás van. Aminek a megnövekedett testsúly lehet az egyik tünete. A problémát tehát nem a zsír okozza. Az elhízás legtöbbször már csak a következmény. Sokan viccelik el a helyzetet azzal, hogy:

De legalább nem vagyok alkoholista, bagós, vagy drogos.

Dehogynem. Egy lelki problémát próbálsz leküzdeni és a küzdelem időközben túlkompenzálássá és meneküléssé lényegült át. Hívjuk magunkat nyugodtan piás, vagy cigis helyett kajafüggőnek, zugevőnek, túlevőnek. Egy gyakorló daginak megvan a tökéletes eszköztára, hogy bárhol, bármilyen helyzetben kajába fojtsa az elborító érzelmeket.

Az új életmódot elkezdeni nekem roppant nehéz volt. Sokáig úgy gondoltam, hogy a túlsúly a probléma, ezt kell kezelni. Összeszedtem két nagy zsákra való csokit, nasit és egyéb vacakot, amit szépen kidobtam a kukába. A folyamatot ezzel szerencsére sikerült elindítani. Az elmúlt négy évet tekintve évente átlagosan 10 kg-tól szabadultam meg. Azonban idővel kezdett nehézzé és megterhelővé válni a súlycsökkentés. Valami elkezdett hiányozni. Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy elvesztettem a régi identitásom egy igen jelentős részt. Az életmód, az önmagamról alkotott kép, a belső értékek, a külsőségek, a baráti társaságom mind-mind megváltozott. Van, amiben sikerült betölteni a keletkezett űrt és van, ahol még igen erősen keresem önmagamat. Úgy érzem, hogy kezd összeállni az új kép. Ám nem elég egymás mellé pakolni a puzzle új darabjait. Nem elég, ha a kirakó darabjainak a formája passzol. Fontos, hogy a kép, ami kialakul, egységes és számunkra optimális legyen, különben csak egy zagyva kuszaság lesz az eredmény. Az pedig nem fenntartható.

Új, a korábbitól gyökeresen eltérő életet építek fel magamban. Mindezt úgy, hogy a régi világomból a lehető legtöbb pozitív dolgot meg tudjam tartani. Olyan érzés, mintha minden egyes nap új arcom lenne. Ezerarcú lettem, de ebből csak egy lesz, amit hosszú távon meg fogok tartani.

Honnan fogom tudni, hogy megtaláltam a megfelelő arcot?

Ki lettem? Ki leszek? Ki legyek?

Sportoló? Futó? Kerékpáros? Gyalogló? Ex-dagi? Vékony? Jó pasi? Tökös? Töketlen? Ősember? Úriember? Kedves? Határozott? Bunkó? Modoros? Ideális? Optimális?

Bízom benne, hogy mihelyt sikerült összerakni a megfelelő arányokat, a hosszú önismereti útkeresés eredményeként végül összeáll az izgalmas és érdekes kaleidoszkóp képe. Akkor majd elmondhatom, hogy megtaláltam az egyensúlyt.

Zoli