Tegnap rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok Superwoman; nincs DDD-s mellem és ha megkínoznak se vagyok hajlandó egy kis kék bugyiban flangálni. Repülni meg pláne nem. Egyetlen szuper képességem az, hogy egy hosszabb versenyen/edzésen is simán végig megyek "saját zsíron", vagyis minimális kalória ill. kaja bevitellel. Ez azért is jó, mert eléggé gyomorbajos vagyok, így ha edzés közben sokat (legalább is a jelenleginél többet) kéne ennem akkor én tuti lennék Toi Toi Princess. Pedig ugye Superwonam sokkal menőbb, de mindegy.

Tegnap rájöttem, hogy ennek a szuper képességnek van egy feltétele.

Egyél előtte rendesen! 

Teljesen logikus, hogy egy hosszabb terhelés előtt a testünket fel kell tölteni, hogy bírjuk, illetve hogy tovább bírjuk saját zsíron. (Bár a szakirodalomban rengeteget lehet olvasni pro és kontra Ch feltöltés témában, ezt meghagyom a brit tudósoknak.)

Eddig én is így tettem, verseny előtt mindig rendesen (értsd: a szokásosnál nagyobb adagot) ettem, teljes kiőrlésű tésztát, barna rizst, csupa olyan kaját, ami sok jó, vagyis lassan felszívódó CH-t tartalmaz.

Tegnapra 35 kili futást írt az edzésterv, ez volt a maraton előtti utolsó előtti hosszú. Az volt a terv, hogy elmegyünk egy terepfutó versenyre Dunakeszire, onnan pedig haza futok, így meg lesz a táv. Viszont egész délelőtt szakadt az eső, így borult a program, a futás délutánra maradt. Úgy indultam el, hogy nem igazán ettem előtte semmi normálisat. (Pro: 1. Későn értünk haza, így a kaja nem volt még kész 2. Ha eszek, akkor várni kell legalább másfél órát és akkor este 11-re se végzek.) Sőt, előző nap sem vittem túlzásba a zabálást, valami minimál ebéd, este egy kis grillcsirke volt paradicsommal és kész.

Kb. a 26. kilométerig minden rendben volt. (Bár megjegyzem, hogy hülye fejjel a 20. kilit meghúztam, hogy meglegyen a 2 óra körüli FM idő, na ez szépen kizökkentett az addigi kellemes, kicsivel 6 perc alatti tempóból, utólag nem is értem, miért csináltam, ez egy edzés, nem verseny.)

Aztán 27 környékén elkapott a hányinger, lassultam, többször meg kellett állnom, szédelegtem, szóval szarul lettem. Még sosem voltam ilyen ramatyul futás közben. Gizi jótékonyan leállította magát, amikor az út szélén agonizáltam, tehát a látszat csal, ennél a végén sokkal lassabb voltam. Aztán 32k után egy kicsivel úgy döntöttem, hogy game over, mert edzésértéke a dolognak már nem sok volt.

A csodálatos edzésemben itt lehet gyönyörködni. A pulzust még véletlenül se nézzétek, mert a pántom végleg tönkre ment. Vagy ufó lettem.

Végül még egy kellemes két és fél kilis séta hazáig, ahol Zoli láthatóan megijedt tőlem, mert olyan szép zöld voltam. Vagy sárga. 

Update:

Sajnos még ma reggel sem voltam a toppon, így le kellett mondanom a mai bringatúra leghosszabb (113k ) távjáról és be kellett érnem a 65 kilométeres etappal. Utólag nem is bántam meg, mert elég volt.

Mi ebből a tanulság?

Mondjátok meg ti :)