Valamikor 2014 táján kezdődött, hogy olyan dolgok iránt kezdtem érdeklődni, amik előtte teljesen hidegen hagytak. Csodálatos, ámbár két igencsak racionális ember gyermekeként mit sem törődtem közel 30 évig a spiritualitás legapróbb szikrájával sem. Már pontosan nem is tudom, hogy anno mi váltotta ki a nyitottságot, de több dolog is közre játszott méghozzá majdnem egyszerre. Akkoriban nőgyógyászati problémával küzdöttem, éreztem, hogy a magánéletem nem tökéletes, miközben a külvilág számára én mindig a maximális szintet nyújtó, természetesen vicces és közben mindig kedves Móni voltam. Fárasztó volt a lét ilyen formája és csak annyit tudtam, hogy valahogy nem vagyok egyensúlyban magammal – Testi, lelki és szellemi síkon sem figyeltem magamra, a jelzéseimre. A nőgyógyászati probléma hozta talán a ’legdrasztikusabb’ első változásokat.
A tipikus tüneti kezeléses orvosi eljárás helyett egyszerűen más módot választottam az öngyógyításra, ami meg is hozta a gyógyulást 11 hónap után. Jógázni kezdtem járni, jártam egy hölgyhöz, aki energetikailag segített picit önmagamra találni. Többet olvastam, és sokszor kezdett szemponttá válni a mindennapokban az, hogy mi a jó nekem. Végre nem másokra koncentráltam csak és kizárólag, hanem elkezdtem magammal is törődni. Ez nem megy annyira könnyen akkor, ha nem ilyen típus az ember. Ha túlzottam empatikus vagy egy nagy adag pozitív energiával és kisugárzással, akkor mágnesként vonzod az embereket, akikre mind odafigyelnél, te pedig este hulla fáradtan dőlsz be az ágya, hiszen te vagy a ’mindig jó kedv és tökéletes’ Móni.
Pedig Móni nem tökéletes – ez a lány rengeteget stresszel, nem tudja a dolgokat elengedni, sokat aggódik, meg szeretne mindenkinek felelni, 2 évtizednyi ’pufi lét’ után még nincs kibékülve magával, énképzavaros, önbizalomhiánya van. De a rengeteg lelkem mélyéről fakadó pozitivitás és az erre irányuló gondolataim kiegyensúlyozzák a rendszert és megszületik a belső egyensúly és béke.
Hogy mi történik, ha becsukom a szemem? Egy edzőteremben vagyok, ahol emberekkel foglalkozom, testi és lelki értelemben nyújtok nekik támaszt, adok motivációt miközben én önmagam lehetek. Az a lány vagyok, aki boldog, mert mozoghat, mert lassan elhiheti magáról, hogy ő így szép és egészséges, és mindeközben másoknak is segíthet. Nekem ez a boldogság.
A blogot az íróasztalom mellett írom épp, ma is 5-ig bent vagyok a munkahelyemen. Minden más csak 5 óra után kezdődik. De mit jelent a minden más, vajon az életemet jelenti?
Lehetséges, hogy valaki ennyi idősen találja meg az utat? Még ha lehetséges is, akkor merjen-e rálépni a kijelölt útra? Elhiheti magáról, hogy neki ez sikerülhet? Hogy minden társadalmi szokás és a nevelési elvek ellenére kiléphet az eddig megszokott közegéből?
Meglátjuk, de az biztos, hogy ez kőkemény.
Folytatás következik.
'Be the change that you wish to see in the world' - Gandhi
Móni