Múlt héten másodszor is elindultam az 5vös 5km futóversenyen. Hamarosan érkezik ennek a beszámoló róla, de elsőként álljon itt kontrasztként a tavaszi verseny néhány tapasztalata:
Néha nehéz motivációt találni a folytatáshoz. Olyan ez nekem, mint amikor egy-egy vizsgát félévről-félévre cipeltem magammal, mert nem volt erőm megcsinálni. Amikor végre sikerült megfogalmazni, hogy ez is csak egy tantárgy, egyszerűbb bemenni arra a nyavalyás vizsgára és megcsinálni, általában azonnal sikerült. Reggel 98 kg-ot mutatott a mérleg. 42 kg fogyásnál tartok, felfoghatatlan. A cél elérni az 50 kg fogyást. De a fenébe is, ez rengeteg! 50 kg az egy zsák cement. Számomra átláthatatlan mérték. Olyan, mint maratonnal dobálózni az első méterekkel küzdő futónál.
De fordítsuk csak meg!
Ma részt vettem az 5vös 5km futóversenyen. Már tavaly is szerettem volna eljutni rá, de pont egybeesett a DK-s edzéssel. 5 km az ELTE lágymányosi birodalma körül. A rajt előtt összefutottam Zsolttal és Ferivel. Zsolt kérdezte, hogy hol tartok, milyen volt a Vivicittá, mennyi az annyi. Mondtam, hogy 42 kg, de 50 kg a cél. Kimondani is nehéz volt. Erre ő könnyedén felkiáltott, hogy hiszen az már csak 8 kg! Menni fog az utolsó nyolcas! Itt esett csak le, hogy ugyanazzal küzdök, mint az egyetemi vizsgáknál. Túl nagy terhet pakoltam magamra, pedig csak meg kellene fordítani a számokat. Ha leadtam 42 kg-ot, az a maradék 8 kg már tényleg "csak nyolc". Szóval megpróbálok így hozzáállni, erről a feléről nézve sokkal könnyebbnek tűnik.
Amúgy nagyon jó érzés volt lefutni ezt az 5 km-t. Büszke voltam rá, hogy most már az edzéseken is ennél jóval többet szoktam futni. Tavaly ilyenkor még csak sok-sok gyaloglással tudtam volna körbeérni. Most pedig magamhoz képest egész jó tempóban sikerült teljesíteni.
2,5 km-nél sétált előttem egy fiú és egy lány. A lány futott volna tovább, valami olyasmit motyogott, hogy hagyjuk le a dagit, de a srác azt mondta, hogy ugyan, gyalogoljunk még és majd az utolsó két km-en sprintelünk. Na ők nem tudtak megelőzni. Sőt, ugyanaz volt, mint mostanában több versenyen. Az első kanyarban már a mezőny legvégén vagyok, de már az első kilométer végétől folyamatosan előzöm a kifulladva lihegőket. Pedig tényleg nem bonyolult. Többet ér a lassabb, de fenntartható és egyenletes tempó, mint a 100 m rohanás utáni túlélés. Szóval jó volt, na, végre átélhetem, hogy milyen, amikor megelőzök néhány futót és nem csak engem előznek.