Bubi, te közbicikli, minden sarkon ott vársz, harcra készen, bemelegítve. Csak azt várod, hogy mikor ülök rád és hajtalak meg úgy igazán, lendületből, feszülő izmokkal.
Reggel kijövök az utcára, elérek a 200 méterre lévő sarokig, , a Bubi állomásig, máris ott vagy. Azt hiszed, hogy olyen egyedi vagy és ez az egyetlen egy létezik belőled? Hát nem, frászt, ezrével vannak hozzád hasonlók.
Amikor rád ülök, még sötét van, ködös, párás, nyálkás az idő. Akár a te tested és nyerged. Ne mondd, hogy most csinálod először, miközben felülök rád, nincsenek illúzióim. Tudom, hogy százakkal csináltad már, legalább ezerszer. Bérletet váltottak a testedre. Ez a te sorsod, egy-egy gyors menet mindenkivel, reggel ébresztőnek, este altatónak. Előtte egy whisky, utána egy szivar, ágyban fekve? Na még mit nem. Te mindig az utcán vagy, sosem jössz fel. Még csak haza sem kísérsz. A sarkon el kell köszönnöm tőled, senki sem fogja látni, hogy már megint veled voltam.
A kitartásodat viszont nagyon becsülöm. Télen-nyáron strichelsz, bármelyik pillanatban szolgálatra készen. Lámpafényben feszítesz, egyenes háttal, büszke tartással. Folyton azt nézed, ki pattan végre rád. Pucsítasz a helyeden, felkínálod magad az utca emberének. Azt szeretnéd, hogy a tömeg közlekedjen veled. Néha jön valaki, felpattan rád, jól megteker, majd dolga végeztével ott is hagy. Ő a testeddel foglalkozik, a lelki problémáidat oldd meg magadnak. Vagy meséld el a futtatódnak, amikor visszavisz oda, ahonnan jöttél. A kereslet és a kínálat kegyetlen. Ha olyan sarkon állsz, ahol rád sem néznek, megfognak és egy pillanat alatt átdobnak egy forgalmasabb kereszteződésbe. Sokba kerülsz ám a cégnek, nincs itt lazsálás. Ha eltűnsz, a gazdád azonnal rohan érted, paranoid, nem kicsit. Mi ez kérem, ha nem perzisztáló deluzív zavar. Műholdakkal és kamerák százaival figyeli, hogy ki érinti a testedet és hova visz téged. Te átkozott.
Lehettél volna feszes, peckes is. De nem, te nem ezt választottad. A kereked alig indul, lomha vagy, mint a kínai nagy fal. Túl sok pózt nem ismersz, a váltód három sebessége nem túl fantáziadús. Az elején zihálva lihegsz, de alig haladsz, így sosem érsz el a csúcsra. A második már jobb, de itt hamar unalmas leszel. Tényleg csak ennyire vagy képes? Ja, van egy harmadik is, de közben folyamatosan azt kiabálod bele a semmibe, hogy így nem szereted csinálni. Csak tekerlek, tekerlek, de te átkozott, nem haladsz, nem jutsz egyről a kettőre.
Amikor pedig oly sok küzdelem után végre felpörögsz, alig lehet leállítani. Csak mész előre, mint egy fékevesztett bivaly, sosem figyelsz arra, hogy nekem mi a jó. Ha menni kell, nem mész. Ha megállni kell, nem állsz meg. Babám, nem megy ez neked, sajnálom. Kapd össze magad, mert így örökre ott ragadsz, ahol vagy. Kint az utcán, a megzöldülve a zsibbasztó várakozástól.
Te Bubi, te átkozott.
Zoli