(A poszt nem vidám. És van egy pár nem túl szép fotó. Csak saját felelősségre...)

Mindig más karambolozik. Mindig mást ér baleset. Mindig mást ütnek el. Mindig másért víjjog a mentőautó szirénája. Mindig azt gondoljuk, hogy velem ez úgysem történhet meg. Én is ezt gondoltam. Egészem szombat délutánig.

Gurulok a kereszteződésben és jön felém az autó. Tudom, hogy baj lesz. Félek. És tehetetlen vagyok. Már nem tudok korrigálni, megadom magam a sorsnak. Nekem jön, elsodor. Lefejelem a motorháztetőt aztán rá a betonra, megpördülök. Emlékszem az érzésre. Hogy félek. Aztán az aszfalton ülök. A padkától 10 centire. Mi lett volna, ha...? A sisakom darabjai, a bringám és a kulacsom méterekkel odébb. Fáj. Sírok. Félek. De élek! Kiszállnak az autóból. Hívják a mentőt. Hívom Zolit. Ők is félnek. Tudom, hogy az én hibám. Ez egy jobbkezes utca és nem adtam elsőbbséget. Sziréna. Nagyon fáj a vállam. Jó fej mentősök. Stiffneck gallér, vákumágy. Megkérdezem a mentős srácot, hogy szerinte fogok e tudni ironmant csinálni július végén. Furán néz rám, biztos azt hiszi, beütöttem a fejem. Tényleg beütöttem. Ha nincs rajtam sisak, szerintem meghalok. Mentős srác azt tippeli, hogy kulcscsont törés. Megérkeznek a rendőrök is. Szonda. Megjön Zoli, hozza az igazolványaimat. Jó, hogy itt van. Fura úgy hanyatt feküdni, hogy csak a szemem tudom mozgatni a gallér miatt. Aggódó arcok hajolnak fölém.  Elindulunk. Sziréna. Miattam szirénázik a mentő. Nem hiszem el, nem értem. Honvéd kórház. Nagyon kedves mindenki. A triázsom sürgős. Szerintem kifogtam a kórház legjobbfej dokibácsiját. Megvizsgál. Kulcscsont törést gyanít. Mindenki fiatal és kedves. A pólót levágják rólam, a nadrágot nem hagyom, hajrá kisasszony, akkor vegye le, leveszem, és ezzel a csípő/alsó végtagok csekkolása kipipálva. UH, röntgen, nyaki és koponya CT. Nagyon fiatal uh-s dokinéni: "Nahát, milyen fiatalos! Pedig idősebb nálam!" Cuki. Biztos nagyon előnyős nekem a gallér. Fáj, ahogy az egyik asztalról a másikra húznak a lepedővel. A betegszállító srác minden alkalommal bocsánatot kér. CT. Olyan mint egy űrhajó. Várok a folyosón az eredményekre. Az egybegyűlteket egy részeg cigányasszony szórakoztatja. Doki bácsi: "Jó hírem van! Ct, rtg, uh, negatív. Csak kulcscsont törés!" És nem kell műteni. Csak? Ahhoz képest, hogy meg is halhattam volna, ez tényleg csak. Végre lekerül az inkvizíciós gallér is. Mennyi idő? Hat hét. Aztán gyógytorna. Zokogok. Elhüppögöm az ironmant. Közben az összes doki összegyűlt körém. Ironman? Atádon? Mi is voltunk tavaly váltóban. Tudják, miről beszélek. És azt mondják, hogy esélytelen. Bőgök. Az egyikük azzal vigasztal, hogy budapesti féltáv már reális lehet. Tényleg nagyon jó fejek. De vigasztalhatatlan vagyok. Mi lesz most az álmommal? Jön a gipszmester, aki nem Gipsz Jakab, hanem Mészáros. "Ezekre a csinos fiatal lányokra mostanában rájár a rúd." Hátizsák kötés gyorskötözővel. Megint körülöttem van minden orvos. És mind azt mondják, hogy jó lenne, ha maradnék éjszakára a "fektetőben." Mert hogy ez komoly baleset volt, széttört a sisak és egyébként is. Persze beleegyezek. A fektető nem vidám hely. Végig hallgatok jó pár újraélesztést. Egész éjjel megy a csipogás. Másnap kitolnak egy nénit. Lábbal előre. Szeretnék végre hazamenni...

Már itthon vagyok. Többször végiggondoltam a történteket. Lehetett volna nagyon rossz vége is. Vigyáztak rám fent. Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség és máris kész a baj.

Mi lesz az ironmannel? Valószínűleg bebuktam. Ez talán jobban fáj, mint a törés.

Most szomorkodok egy kicsit. Aztán majd igyekszem megtalálni a pozitívumot ebben a történetben.

Galéria erős idegzetűeknek:

Köszönöm mindenkinek, aki gondol rám és aggódik. Nagyon sokat jelent.

Ancsur