Furcsa érzés ott lenni egy olyan versenyen nézőként, ahol én is indultam volna. Fájt a szívem? Igen, nagyon. Mégis azt gondolom, nagyon jó, hogy ott voltam, ha nem is olyan minőségben, mint szerettem volna. Otthon maradni és depizni biztos, hogy nem lett volna jó döntés. Amikor Gyula is írt, hogy szeretné ha mennék sajtóskodni eldöntöttem; ott a helyem. Reménykedtem, hogy a vállam bírni fogja a fényképezőkép emelgetést és tartást, a gépen a Sigma obival dög nehéz ugyanis. Szerencsére nem volt probléma.

Egy pár szót szeretnék arról írni, hogy miért kell egy csapat. Kivételesen nem a saját, EgyensúlyOM csapatról, hanem a Polythlonról. Saját életemben is azt tapasztaltam, hogy egyedül nem megy. Vagy ha igen, akkor nehezen. Tartozni valahova nagyon jó érzés és szerencsére nem kell élsportolónak lenni ahhoz, hogy egy csapat tagja lehess. Sportpályafutásom eddigi legjobb döntésének tartom azt, hogy csatlakoztam az Elte-Polythlon triatlon csapatához. Itt többek komoly eredményekkel büszkélkedhetnek, de nem csak e miatt tekintek én személy szerint sokakra példaképként, hanem inkább azért, mert mindezek mellett sem váltak elszállt sportolókká. Ez egy olyan csapat, ahova akkor is szívesen tartozol, ha olyan kis zöldfülű kezdő wannabe triatlonos vagy, mint én. Ahova akkor is jó tartozni, ha éppen sérülés miatt nem tudsz versenyezni.

Az első nap a csapat verseny napja volt, a második pedig az egyénié. A táv sprint, vagyis 750 m úszás, 20 kilométer bringa és 5 kilométer futás. A távok ne tévesszenek meg senkit, alaposan oda lehet csapni neki ilyen rövid távon is, de egy sprint távot kezdők is bátran bevállalhatnak.

Ezen a hétvégén ismét tudatosodott bennem, hogy miért szerettem meg ezt a sportot. Alázatra, kitartásra és céltudatosságra tanít. És emberségre, vagyis arra, hogy feltétel nélkül segítsük a másikat, ha erre van szükség. 

Végül szeretném megköszönni a Polythlon csapatának, hogy vannak :) Nagyon jó közétek tartozni és remélem, hogy hamarosan ismét versenyezhetek Ferrari Polythlon-pirosban.

Ancsur