Tádáám: Piroskából lett Lujzika. Nagyjából teljesen új, mert a kormányon, ülésen és a hajtáson kívül mindent cserélni kellett. A baleset remélhetőleg utolsó kellemetlen mellékhatásaként ma a pedált is a kukába dobtam, mert valahol a kocsinak csapódás és a földön landolás között kitört belőle az a fémdarabka, ami a stoplit tartja. A pedál nem kioldott, hanem kitört. Micsoda mázli, hogy nem törte ki a bokámat. És micsoda mázli, hogy mindezt indulás után vettem észre, de tegye fel a kezét az, aki minden elindulás előtt az spd pedáljában gyönyörködik. Vagy mielőtt kocsiba ülne, ellenőrzi a féklámpákat és a guminyomást. Na ugye.
Városban már nagyjából két hete bringával közlekedek, olyan óvatosan és körültekintően, hogy magamra sem ismerek. (Tegnap egyébként egy kedves sporttárs le is üvöltött a kiskörúton, ahol minden bringás üzemszerűen áthajt a piroson, hogy "mi a f@szomé' állsz meg?")
Azt mondják, ha ledob a ló, egyből vissza kell rá ülni, mert különben örökre félni fogsz és soha az életben rá sem nézel még egyszer. Valahogy így voltam ezzel én is. Csak ugye közben eltelt hat hét. Volt sok "milettvolnaha" gondolat. Aztán most, indulás előtt sok "mileszha" gondolat. Féltem. Nem kicsit, nagyon, de azzal nyugtattam magam, hogy ez teljesen normális.
Jó volt, hogy többen mentünk együtt, egyedül sokkal nehezebb lett volna. Sőt, egyedül lehet, hogy nem is indultam volna el. Kell egy csapat.
Ők tovább mentek Esztergomig, de nyilván hülyeség lett volna 120 kilométerrel indítani ennyi kihagyás után, szóval győzött a józan ész és Tahinál fordultam. Egyedül maradtam, de akkor már nem lehetett hisztizni, mert valahogy muszáj hazajutni, ugye. A kellemes szélárnyékból kikerülve jött a pofaszél, küzdős volt, de sokkal rosszabbra számítottam.
Ahogy átjöttem a vasúti hídon Újpestnél, arra gondoltam, hogy eljött a sokkterápia ideje.
Rákospalotai út-Cimbora utca kereszteződés. Néhány perces néma csend. "Véletlenül" egy mentőautó is épp arra szirénázott. Nagyon jó és nagyon fájdalmas volt egyszerre. Ott álltam azon a helyen, ahol meghalhattam volna. Most itt állok és életben vagyok.
Azt hiszem, ez kellett ahhoz, hogy lezárjam ezt a történetet. Eltettem a tapasztalatot és a tanítást, a többit pedig elengedtem.
Eldöntöttem, hogy mostantól csupa jó dolog fog velem történni. Mert ez is fejben dől el.
Ancsur