Néhányszor volt alkalmam színházban dolgozni statisztaként. Nagyon szerettem. Szerettem...a pörgést... a munka folyamatát végignézni és megélni...azt, hogy részese lehetek a gépezetnek. A színház az egy teljesen más világ. Ott lelassul az idő, a gondolatok teljesen új értelmet nyernek, az érzéseket hatványozottan éli meg az ember.

Egy szerepet megtanulni nem nehéz. Eljátszani az már egy másik kérdés. Egy jó színház nem csak a tökéletes szövegmondásról szól. Szól az a színészek személyiségéről, érzelmeiről. Ha valaki bent dolgozik testközelben egy darabban, számára óhatatlanul is többet, mást fog mondani a színészek játéka, mint egy olyan embernek, aki csak egy estés megtekintésre érkezett.

Mindmáig fülembe cseng Shakespeare A makrancos hölgy  zárómonológja. Legutolsó előadáson ez a monológ más volt, más volt mint a próbákon, más volt mint az azt megelőző előadásokon. Parti Nóri szavai, mint a kés úgy hatoltak a szívembe. Nem tudom megmondani miért, de akkor, ott azok a gondolatok, érzések teljesen új értelmet nyertek a számomra. 

Pedig már öt éve volt. 

KATALIN.
Ej! ej! derítsd ki homlokod redőit 
S ne szórj ím e szemből mérges nyilat, 
Sebezni kormányzód’, urad’, királyod’. 
Szépségedet, mint a dér a mezőt, 
Hervasztja az; feldulja híredet, 
Miként virágbimbót a fergeteg; 
Nem kedves az, nem illendő soha. 
A durczás nő: zavart forrás vize, 
Tisztátalan, sűrű és kellemetlen; 
S mert ilyen, a legszomjasabb se mer 
Szörpölni abból enyhe csöppeket. 
Férjed: urad, fentartód, életed, 
Fejdelmed és főd, a ki rajtad és 
Jólléteden csügg, éretted magát 
Koczkára vetve földön, tengeren, 
S virasztva vészes éjen, hűs napon, 
Míg jó melegben, bizton ülsz te honn; 
És más jutalmat tőled nem kiván, csak 
Szerelmet, nyájas arczot, engedelmet: 
Nagy tartozásért mily parányi díj! 
Mivel urának az alattvaló, 
Férjének a nő azzal tartozik; 
S ha mérges és boszús, daczos, szeszélyes, 
S illő parancsra szépen nem hajol, 
Mi más leend, mint csalfa lázadó 
S fejdelme ellen bűnös áruló? 
Szégyenlem én, hogy oly dőrék a nők, 
Hogy háborút üzengetnek, midőn 
A békeért kén’ esdekelniök, 
S fölényt, uralmat és daczot vadásznak 
Ép ott, a hol nekik szolgálni és 
Szeretni és engedni illenék. 
Lényünk miért szelíd, gyöngédke, lágy, 
Világi baj- s zavarra képtelen, 
Mint: hogy szelíd kedélyünk és szivünk 
Által külsőnkkel egyezők legyünk? 
Lássátok, önfejű és gyönge férgek, 
Lelkem kemény volt, mint bármelyitek, 
Szivem merész s képességem talán több, 
Daczot daczczal, szót szóval visszavágni; 
De látom ím’, hogy lándzsánk szalmaszál, 
Erőnk oly gyönge, mint önönmagunk, 
Hogy annak látszunk, a mik nem vagyunk. 
El a daczczal, mely mit sem ér! Helyezd 
Ha kell, férjed talpa alá kezed; 
Ha ő akarja, azt is megteszem, 
Szolgálatára készen áll kezem.

Vanda