8 hónap, ennyit hagytam ki. Se úszás, se bringa, se futás. A barátaim szerint végtelen mennyiségű energiával rendelkezem, de a nap sajnos nekem is csak 24 órából áll. Ezért döntenem kellett és a munka meg a suli mellett a sport került háttérbe. Mostanáig. Nem állítom, hogy egyszerűbb lenne az életem, de egy dologban biztos vagyok: nagyon hiányzik a sport! És a triatlon az, amitől nem kevesebb az energiám, hanem több.

Ma jött el a napja, hogy elegem lett a nélkülözésből! Levettem a takarófóliát Rose-ról, előkotortam a bringás cipőm, fejemre húztam a bukót és ismét nyeregbe szálltam.

Abban a pillanatban ahogy kattant a pedál, bennem is kattant valami. A testem mintha fél éves álomból hirtelen felébredt volna és minden, de minden érzés egy pillanat alatt visszajött! Ismerte a bringát, a sebességet, a pulzust, tudta mikor hova váltson. Ösztönösen.

Sütött a nap és azt éreztem szabad vagyok. Szabad és büszke. Hisz a triatlon kemény sport. Küzdelem az elemekkel, önmagaddal. Küzdelem az elejétől a végéig. De mikor a célba érsz, az maga a paradicsom. Szerelem, ami sosem múlik el.

Voltam már ennyire szerelmes, a lovakba. De az más. Ott ők versenyeznek, az ő teljesítményük számít, az ő nevükre emlékeznek. Itt én vagyok a pályán, az én testem, az én lelkem. Nekem szurkolnak és én szakítom át a célszalagot. Ez csakis az enyém!
Ironman, ez az álmom. Ha csak rá gondolok, zizeg minden porcikám.
A fele már megvan, meglesz az egész is!

Szilvi