Felszállok a metróra és leülök. Körülnézek, látom, hogy máshol is akad még hely, így nyugodtan mélyülök bele a gondolataimba és az aznapi teendők listáját kezdem pörgetni a fejemben. Pár megálló múlva magamhoz térek és mikor felnézek veszem észre, hogy már tömve van a metró, előttem pedig egy hosszú szőke hajú nő áll. Belenézek a szemébe, ő is belenéz az enyémbe, majd ő visszatér a mobiltelefon gombjainak a nyomogatásába, én viszont valamiért nem tudok újra a gondolataimba mélyedni.

Lehajtom a fejem, a tekintetemmel pedig a hasát kezdem el pásztázni. Kicsit gömbölyű, de nem nagyon. Nem voltam még várandós, így nem tudom megítélni milyen formát ölt a has (mikor már látható az állapotosság) mindenesetre nézem még egy ideig, hátha okosabb leszek. Nem leszek. Ott ülök és azon gondolkodom, hogy vagy vérig sértem azzal, hogy átadom neki a helyem, várandósnak nézve, pedig nem az, vagy ülve maradok és még nézegetem egy ideig, de akkor meg lehet, hogy mire átadnám a helyem leszáll. Elindul a felszín fölé és a mozgólépcsőn azon gondolkodik, hogy lám-lám már megint nem adta át neki senki a helyét. 

Hirtelen szó nélkül felpattanok és megkapaszkodom a fémrúdban, mert eszembe jut, hogy mennyire utáltam, amikor barátnőim mesélték, hogy senki sem adta át nekik a helyet a tömegközlekedésen és mennyire nem érezték olyankor biztonságban magukat. Egy erősebb fékezés, egy agresszívabb utas, aki csak átverekszi magát a tömegen a könyökével és máris oda a komfort érzet.

Azonban az is eszembe jutott, mikor teljes átéléssel olvastam egy könyvet és egy idős néni hangjára lettem figyelmes, aki sértetten jegyezte meg, hogy ezek a mai fiatalok mennyire figyelmetlenek és udvariatlanok, mert nem adják át a helyet. Többen is észbe kaptunk és egyszerre adtuk át a helyünket vagy hárman. A néni elégedetten huppant le, mi pedig igen szarul éreztük magunkat. "Ez nem fair!" - gondoltam.

Engem arra neveltek, hogy adjam át a helyem az időseknek, kismamáknak, gyerekeseknek, mozgássérülteknek és sorolhatnám, de ha nem figyelek folyamatosan és pattanok fel rögtön mikor a közelembe kerül valaki, akinek az illem megköveteli, hogy adjam át a helyem - nah meg a jóérzés is - akkor már rossz színben tűnök fel.

Induljunk ki abból, hogy a másik éppen el van merülve a gondolataiban, a napi teendőket veszi számba, szórakoztatja magát olvasmánnyal, zenével, podcasttal vagy szimplán pihenteti a szemét így próbája a tömegközlekedésen töltött időt a hasznára fordítani.

Induljunk ki abból, hogy 50-50 százalékban járulunk hozzá egy helyzethez, és a másik nem minket akar bosszantani, nem velünk akar kiszúrni és elég, ha konteksztusba helyezzük egy kérdéssel: "Ne haragudj!Leülhetnék?". Hidd el át fogja adni a helyét, ha pedig nem, akkor annak is megvan az oka (mondjuk egy térdműtét), de garantálom, hogy az illetőtől jobbra vagy balra ülő fel fog pattanni.

 Tételezzük fel a másikról a jót és adjuk meg neki a lehetőséget, hogy aszerint tegyen!