Másfél év... megközelítőleg ennyit készültem a Balatonmanre. Azt kell, hogy mondjam, hogy az én szintemen, az én tudásommal, hiba lett volna odaállni kevesebb készüléssel. Sokan elkövetik ezt a vétket: kitalálják év elején (akár újévi fogadalomként), hogy egy fél éves-néhány hónapos  készülés után ugranak neki a fél-ironmennek, ami 1900 m úszásból, 91 km bringából, és 21 km futásból áll. Fél év nem elég ahhoz, hogy tisztességgel felkészüljünk egy ilyen komoly megmérettetésre. Erre készülni kell, nem is keveset. Ez nem megy kisujjból. 

Sokat vívódtam azon, hogy melyik versenyen mérettessem meg magam. Végül a Balaton Szupermaratonon Siófok felé futva megszületett a döntés. 

A verseny előtti hónapban igazán szerencsésnek mondhattam magam, mivel majdnem két hetet otthon voltam az államvizsgára készülés miatt. A sok-sok tudomány és tétel között pedig volt időm a déli melegben elmenni futni és bringázni, ezzel is szoktatva magam a várható meleghez. Az is igazán jó volt, hogy nem volt időm rágörcsölni a versenyre. Októberben a maraton előtt sikerült magam nagyon rástresszelni az eseményre.... Ami nem volt jó.

 Az utolsó edzéshetem kiválóan sikerült. Azt leszámítva, hogy egy héttel a rajt előtt sikerült két, majdnem tenyérnyi vízhólyagot összeszednem a talpamon, valamint három helyen szétvágtam egy leesett üveggel a lábam. Éppen időben beforrt minden sebem, így gond nélkül, pénteken utaztunk le Balatonfüredre a már összeszokott Polythlonos csapattal. Érdekes módon magamhoz képest nyugodt voltam, még az sem tudott felhúzni, hogy még itt, Pesten a chipek miatt keveregtünk majdnem egy órát. Szerencsésen megérkeztünk, majd az első utunk a versenyközponthoz vezetett, ahol majdnem egy órát kellett sorba állnunk a chip regisztráció miatt. Azt gondolom, hogy egy ekkora versenyen gördülékenyebben is meg lehetett volna oldani  a regisztrációt. (Ráadásképp: a hosszas út és várakozás során azért óhatatlanul rájön az emberre a szükség, de nem tudtunk sehol sem könnyíteni magunkon, mert a versenyközpont területén nem volt mobil WC!!! Egy több száz fős rendezvényen!) 

 Nem engem, de egy csapattársamat elég kellemetlenül érintette az, hogy a drága átíratási díj (10 000 Ft) ellenében, csak szombaton sikerült átírni a nevét a számítógépben, és a rajtszámán más név szerepelt. Pedig a verseny előtt majdnem másfél hónappal előbb vette át a nevezést.

Pénteken kaptam egy gyönyörű szép Rudy szemüveget a versenyre. Hihetetlenül kényelmes volt. De erről, majd egy másik posztban...

Az étkezéseket a versenyközponttól messze oldották meg. Furcsa volt. A tésztaparty után, bevásárolva a másnapi frissítőket a szállásunk felé vettük az irányt. Viszonylag későn sikerült csak álomra hajtani a fejem, majd ennek ellenére korán megébredtem. Legalább volt időm mindet átgondolnom, kicsit ráhangolódnom a versenyre, reggelizni egy keveset. Jó volt ez így. Azon már meg sem lepődtem, hogy a mikulás a verseny napján látogatott meg...

A depónál a hosszú sor ellenére viszonylag flottul ment a becsekkolás, és így gyorsan el tudtam foglalni a számomra kijelölt helyet. A rajt pillanatáig jó volt beszélgetni az ismerősökkel, gumiemberekkel. 

Az úszás rajtja a kikötőben volt. Bár a víz szinte kellemes volt, de lehetett neoprént használni, aminek örültem. A duda után az órám nem indult el... így csak érzésre mentem, nem foglalkozva az idővel. Úgy terveztem, hogy végig gyorsban fogok úszni. Ez nem sikerült, mivel a víz olyan koszos volt, hogy az orromig sem láttam. Megszoktam hogy látom a medence alját... Itt viszont semmit, nem tudtam tájékozódni, féltem, nagyon féltem, ezért átváltottam mellúszásra, így végig láttam az előttem haladókat, és a bóját. Néha-néha úsztam gyorsban, de jobbára mellben teljesítettem a távot. Amikor kimásztam a vízből nagyon boldog voltam...

Gyors depó után nekiindultam a Gellának... Kétszer. A bringán a pulzuspántom nem akart elindulni, és a kilométerórám sem. Mintha a Bermuda háromszögben lettem volna. Hosszas kínlódás után a pulzuspánt elindult. A kilométeróra nem. Depóba menet, és depóból jövet működött, csak versenyen nem. 

Mentem... érzésre mentem. Sokan riogatják a népet azzal, hogy meg kell mászni a Gellát kétszer is. Szerintem annyira nem vészes, valamit ez után a mászás után még elég domb van. A pálya nehézsége a sok hullám. 91 km alatt nagyjából 1000 m szintet kellett leküzdeni. Az elvárásaimhoz és felkészülésemhez képest nagyon gördülékenyen ment a bringázás. Ügyesen ittam az izót, a vizet, és ettem két müzliszeletet, körönként egyet. A rajtcsomagban a két kulacs helyett csak egyet kaptunk. A szervezőség mondta, hogy már az első frissítőpontnál kérhetünk frissítőt, így én nem vittem egy másik szakadt kulacsot... nem akartam kitolni másik versenyzővel, aki esetleg megkaphatta volna a megrágott kulacsomat. Meglepő módon nem kaptam vizet az első ponton, csak a másodikon. (Mint utólag kiderült a technikai értekezleten ez elhangzott, csak ugye nem értünk oda a pesti chippes malőr miatt, így nem tudtam róla.) A második ponton egy csodálatosan szétrágott kulacsban kaptam a frissítőt... MIÉRT??? Miért kellett??? Járható útnak gondolnám azt, hogy a depóba csak úgy engedik be az embert, hogy csak a verseny hivatalos kulacsában lehessen bevinni frissítőt.

A bringa után, újabb gyors depó után egészen frissen nekilódultam az utolsó etapnak, a félmaratonnak. Meglepő módon rengetegen buzdítottak, sokan név szerint hajráztak. Szinte szárnyakat kaptam tőle. A útvonal kijelölése nem volt a legszerencsésebb. Gyöngykavicson, kátyús úton, fűcsomós-murvás szakaszon keresztül ment a pálya. Kicsit veszélyesnek tartottam. Fáradtan nem mindig lehet figyelni a talajra, főleg egy ironman teljesítésénél. Remélem nem volt sérülés! (Amúgy az mennyire megszokott, hogy a futóútvonalak kereszteződnek? Remélem nem jellemző.)

Ancsur és Gitta a célkapu előtt, Hajni és Zsófi a Tagore bolt-soránál szurkolt nekem. Minden elhaladásomnál kérdezték, hogy mit kérek, és mire néhány száz méter után visszaértem, szervizelték is nekem az áhított ételt vagy italt. Szerencsére nem voltak nagy igényeim. Víz, izó, ropi. Bringa után már-már úgy éreztem, hogy összeragad a gyomrom a müzliszelettől és az izótól, ezért kértem egy kis ropit. Érdekes, ha hosszút megyek (maratonon is volt ilyen) nem tudom lenyelni a szilárd, száraz ételt. Olyan érzés mintha smirgli lenne a torkom helyén. A lányoknak lehetetlen nem létezett, lesték minden kívánságomat. Még görcsoldót is szereztek egy percen belül. A félmaraton nagyon gyorsan elszállt. Edzésen elég nyekergősen mentek a futások. Itt, minden nyekergés, hiszti nélkül mentem végig a pályán. Nem éreztem fáradtságot, nem kellett megállnom, belesétálnom. Nem játszottam el a feladás gondolatával sem. Minden nagyon gördülékenyen ment. Már-már sajnáltam, hogy vége is van a versenynek. Az utolsó 300 m volt a legfelemelőbb. Ancsurral futottam be. Mikor megfogtam a kezét, kérdezte, hogy biztosan ezt szeretném? Teljes mértékben biztos voltam benne. A célkapu előtti chipszőnyegen áthaladva, mondtam neki, hogy húzzuk meg a végét! Az elején nem értette... Igen, a hét óra miatt kellett meghúzni az utolsó 50 métert. Hiszek az álmokban... A verseny előtt néhány nappal, láttam a befutót. Akkor, szombaton, minden úgy történt mint az álmaimban!!!

A verseny után hihetetlenül sok barát, ismerős gratulált. Köszönöm nekik! Gyors nyújtás, depóból lassú kipakolás után mentünk vissza a nehezen megszervezett szállásra, ahol a zuhany alatt újjászülettem. Este spontán Polythlonos beszélgetés, majd  kempingben alvás, a maga minden szépségével. Ébredésnél vártam a verseny utáni következményeket... Az izomláz szerencsére teljesen elkerült. Lelkileg frissen, testileg kissé fáradtan ébredtem. 

Hatalmas élmény volt a verseny! Köszönöm mindenkinek, aki bármilyen formában is hozzátett az idei célversenyemhez. Már felkészülés alatt eldöntöttem, hogy jövőre nem fogom megcsinálni az Ironmant. Ahhoz több kell, több edzés, több kitartás, több alázat, több fájdalom, több tapasztalat. 

Vanda

(A logóról: DNF is not an option. Számomra elég negatívra sikeredett. DNF= did not finish.)