Én magam sem gondoltam volna április elején, amikor is először pattantam Piroskám hívogató ölébe (ajajj, nehogy megint divany.hu címlap legyen a vége :D), hogy valaha azt fogom mondani, hogy jobban szeretek bringázni, mint futni. Pedig ez a nagy helyzet. 

Tegnap hosszút futottam, nem mondom, hogy borzalmas volt, túléltem, volt egy kis flow is, meg minden, de mostanában mégis sokkal lelkesebb vagyok, ha bringázni megyek. 

Ma is, reggel fél 7-kor kipattantam az ágyikóból, mert az alvás ugye a lúzerek sportja, aztán hajrá, tekerjük le az Ipolymente 95 bringás teljesítménytúrát!

(Na jó, ez így ebben a formában természetesen nem igaz, mert ki az az állat, aki vasárnap hajnalban kel egy bringatúra kedvéért?! Félálomban próbáltam magam meggyőzni, hogy nem én vagyok az az állat, de amikor kómásan kikóvályogtam fogat mosni, rájöttem, hogy ismét kiérdemeltem a nemnormális címet...)

A bringázás sokkal kevésbé terheli meg a testet, mint a futás. Négy óra futás után fáj mindenem, viszont szinte büntetlenül lehet ugyanennyit tekerni, egészen tisztességes tempóban is. Reggel éreztem a tegnapi LSD-t a lábamban, de az első pár kilométer kellemesen kilazította, aztán lehetett tolni neki.

A teljesítmény túrákban az a jó, hogy nincs helyezés, nincs érem, nincs, dobogó, nincs díj. A cél a teljesítés, és maximum magaddal versenyezhetsz, ha van hozzá kedved. Vagy csak simán gyönyörködsz a tájban, beszívod a friss tehénszarszagú levegőt, anyázod a méhecskét aki pofán csípett (de legalább bele is döglött), szóval tiszta relax. Ezen kívül a nevezés nevetségesen olcsó, erre a maira kemény ezer forintot kellett fizetni, cserébe volt öt szuper frissítőpont, kajával, piával és jó fej emberekkel. 

Bringázás közben szabadnak érzem magam. Nem figyelek semmire, csak hallgatom ahogy a kerék surran a betonon és a szél zúg a fülembe.

És azt érzem, hogy jó élni!