B. Szabó Pál: Mítosz

Fiatal férfi volt. A teste izmos, napbarnított.

Szeretett az üde zöld mezőn rohanni.

Arcába csapott a szél, borzolta haját...

pólusaiba beivódott a gyorsan áramló lég.

Nem érzett fáradtságot, bármeddig rohant

csikóként a kék ég alatt.

Máskor a tóban úszott órákon át; percekig a víz alatt

szívott a tiszta levegőből, s újra lemerült.

Önkéntelem örömmel kísérletezett a halállal.

Egyszer a szívében megpattant egy ér.

Lassan a fövenyre huppant; szája szegletében ferde mosoly.

Kissé befelé, némi szomorúsággal vegyes elégült pillanat.

Az arca sima volt, nyugodt, ránctalan.

A rezzenéstelen csöndben vizes teste együtt párolgott a földdel.

Amikor ráleltek, senki sem tudta megfejteni

elrejtett mosolyát.

Kedves Apa!

Két éve, hogy elmentél.

Az élet úgy hozta, hogy nem tudtam tőled elbúcsúzni. Távol voltam, a világ másik felén. Ültem a gép előtt és hallgattam. Hallottam a szavakat, de nem értettem. Aztán lassan felfogtam. A szavak éles késként hasítottak tudatomba. Tehetetlen voltam és rémült. És mérges. Hogy én világ túloldalán vagyok és nem otthon.

Mert mi lett volna, ha...? Azóta is sokszor feltettem ezt a kérdést. Vajon meg lehetett volna akadályozni? Egyáltalán szabad lett volna beleavatkozni? 

Fáj, hogy a mai napig nem derült ki, hogy mi is történt valójában. Ez valószínűleg örökre fájni fog. A rendőrség rövid úton lezárta az ügyet, némi látszat-nyomozással elintézték az egészet.

Te mindig az igazságért harcoltál és kitartottál. Tűzön-vízen át. Most mégis azt mondom, hogy talán jobb így, hogy nem derült fény az igazságra. Fáj, de most már nem akarom tudni. Tavaly még harcoltam. Most már nem. Megnyugodtam. Belenyugodtam.

Tudom, hogy te is megnyugodtál. Tudom, hogy már jó helyen vagy. Ott, ahol lenned kell. Ott, ahol boldog lehetsz.

Nyugodj békében, Apa!