Meglepetés még így is érhet. Az én szintemen ember tervez, Isten végez. Meleg végez. Pára végez. Fal végez.
Így a harmadik fele lehet tervezgetni egy négy órán belüli maratont. Reális volt. Nagyon benne volt, hogy össze fog jönni, de az is, hogy nem.
Nem jött össze. A befutó után egy pillanatig csalódott voltam, és bőgtem. Aztán leesett, hogy miért is sírok, mikor lefutottam, nem adtam fel és az időm is lehetett volna sokkal rosszabb.
Féltávig minden rendben volt, két órán belüli félmaratont futottam, a tervek szerint. A pulzusom 10 ütéssel (165-170 BPM) magasabb volt az ennél a tempónál szokásosnál (155-160 BPM), amit nem igazán értettem, de követtem a zöld lufit, gond nélkül. Látom Erát, megölel, mosolyog. Még én is.
Aztán beütött a meleg és a trópusi pára. Úgy 24-25 körül. A pulzuspántot odaadtam Andinak. Nem érdekelt, mit mutat.
Szar volt. Beállt mind a két combom. Belassultam. Nagyon. Innentől az egész történet arról szólt, hogy menekültem a kalapácsos ember elől. A szemét követett mindenhova, folyamatosan ott lihegett a nyakamban, szinte éreztem a leheletét. A sziget volt a legrosszabb. Kapja be a kalapácsos ember, nem adom magam! A szigeti kivezető út egy hatalmas hegy. Itt belesétáltam. Ekkor már legalább huszadszor fordult meg a fejemben, hogy kiállok. A zöld lufi már rég elment. Helyette itt ez a barom a kalapácsával falat akar építeni elém. Pantocsik Feri biztat. Pedig bizonygatom neki, hogy én bizony nagyon szarul vagyok, de ő többször megismétli, szinte szuggerálja, hogy "Jól vagy! Jól vagy!" Végül szinte el is hiszem neki, ez úton is köszönöm. Kocogok. Néha "jobban" megy és becsúszik egy-egy 6:20-as kilométer. Hol van ez a tervezett 5:40-től? Messze, nagyon messze, legalább olyan messze, mint a célkapu. A combom brutál módon beállt. Magnézium. Hátha jobb lesz. De nem.
Jól van, ne hisztizzünk, összeszedem magam, menjünk, itt a Nyugati felüljáró, felfutok. Itt szurkolnak a DK-sok, Gergő, Ági, Judit és persze itt van Saci is szokásos helyén. Az ismerős arcok látványa és a kedves szavak tolnak előre.
Gyilkos érzés a Hősök terén látni és érezni a célkapu közelségét és tudatosítani magamban, hogy még hátra van egy ligetkör.
De itt már jobban vagyok. Nem úgy, mint az a futótárs, aki fura vitustáncot járva, begörcsölt testtel pont a karjaimba ájul. Kivisszük az út szélére, nincs nagyon magánál, sótablettát nyomok a szájába és próbálom megitatni, közben mentőt keresünk. Nagyon megijedtem. Remélem időben odaértek a mentők és nem történt komoly baja. De megyek tovább, mert mennem kell.
Innen már behúzom, ebben biztos vagyok. Az utolsó kilométerek, a sok hülye fordító a ligetben, nem voltam oda érte. Egyszer csak meglátom a molinót: "utolsó száz méter" és hogy én is hős vagyok. Macskaköves utolsó méterek.
Vége.
Nincs eufória. Nincs semmi. Zoli megölel, elsírom magam, mert nem sikerült. Nem sikerült 4 órán belül beérni. Sőt, 6 perccel rosszabbat futottam mint tavaly. 4 óra 19 lett a vége.
Aztán rájövök, hogy hülye vagyok, hogy itt bőgök?! Végig csináltam és nem adtam fel. Ez volt a legnehezebb maratonom. Küzdelem, 17 kilométeren át. A kalapácsos ember lihegése a fülemben. De nem adtam fel. Tanulságos volt.
Legyőztem a legkeményebb ellenfelet, saját magamat.
És semmi más nem számít.