Akit nem érdekel a lelkizés, az ne olvasson tovább. Ez egy nem sportos poszt. Én szóltam :)

Tudom, hogy ez a téma kényes. A konduktor szakmát körüllengi valami olyan képzet, hogy a konduktorok nem beszélhetnek arról, hogy elegük van és elfáradtak. Pedig a segítő szakmák esetén kiemelten fontos lenne az ún. "burn-out szindróma", vagyis a kiégés kezelése. E helyett kényelmesebb a szőnyeg alá söpörni a problémát, mert ha kitárulkozol, akkor leesik a fejedről a glória és egyből rossz pedagógus és ezzel rossz ember leszel. Sajnos sok kiégett kollégával találkoztam. Ők azok, aki félnek a ténnyel szembe nézni. Vagy szégyellik. Ezzel nem csak maguknak, hanem a kollégáiknak, a gyerekeknek/felnőtteknek is ártanak.

Eredeti szakmám konduktor, bár már több mint egy éve teljesen mást csinálok. Mondjuk ha belegondolok, a sok okos külföldi irányításához is legalább annyi türelem kell, mint megtanítani valakit önállóan inni, tehát tulajdonképpen a hosteles meló rokon szakma.

A konduktorkodás hiányzik is meg nem is. De inkább nem. Nem vagyok szívtelen, csak kiégtem és elfáradtam. A szakmai része az, ami hiányzik. Most lehet, hogy sokan felkapják a fejüket, hogy hogy értem ezt? Utólag is azt érzem, hogy a szakmában eltöltött utolsó két évem nem arról szólt, amiről kellett volna. Nem arról, hogy egy adott "problémának" a megoldását hogyan bontom le apró és elérhető lépésekre, amiket végül összefűzve elérem, hogy a "problémát" tapasztalattá alakítottam és tanítottam valami fontosat. Hogy végül Pistike megtehesse az első önálló lépését és Mariska megtanuljon pohárból inni. Ez adja a szakma szépségét. Ez motivál. Ez maga a szakma. A hivatás. Brazíliában ebből semmi nem volt meg. Harcoltam és falakba ütköztem. Nagyon akartam, hogy jó legyen. Változtatni akartam a hozzáálláson. A szülők hozzáállásán. A gyerekekén. A szakma és a nem-szakma nem volt egyensúlyban. Naponta többször mostam ki pisiből és szarból mostam a gyerekeket. Egy csomó idő elment vele. Ezért tanultam 4 évig?! Mivel otthon nem nevelték őket szobatisztaságra, esélyem sem volt. Hétfőn mindig újra kellett kezdeni mindet, amit péntekre már jól begyakoroltunk. Pofára estem többször, de felálltam. Hittem abban, hogy olyan tudást tudok nekik ajándékozni, ami az egész életüket megkönnyíti. Mint ahogy az számtalanszor megtörtént már előtte. De ott és akkor nem. Nem és nem. Falak,és falak. Végül már nem érdekelt. Bementem dolgozni, mert kaptam fizetést. Monoton volt és unalmas. Automatikus. Szenvtelen. Utáltam a helyzetet. Utáltam magamat. Persze megcsináltam mindent amit kellett. De eltűnt a tűz. Elfáradtam. Már az én hozzáállásom sem volt megfelelő.

A kártyavár összedőlt. Tudtam, hogy ezt már nem akarom. Nem csak ott és akkor nem, hanem soha többet nem. Kiégtem, elegem volt. Alig vártam, hogy vége legyen.

Itthon új életet kezdtem. Új helyzet, új munka. És végre újra egyensúlyban. Nem bánom egy percig sem. Bár a "soha többet" részében már nem vagyok olyan biztos. Annál is inkább, mert rájöttem, hogy a szakmai tudásomat a mindennapi életben is remekül tudom hasznosítani.

A következő posztom például a tartásjavításról fog szólni.

Ancsur