Amióta pulzuskontrollal futok, nem rohanok. Ennek megfelelően nem döntögetem az időimet. 

Ez bizonyos szempontból jó, mert nem a teljesítménykényszer hajt, így általában jól érzem magam futás közben, és nem annak örülök, hogy x perccel jobb lett az időm, hanem annak, hogy x ütéssel alacsonyabb a pulzusom.

Más részről viszont egy egyéni rekord nagyon jó visszajelzést ad arról, hogy megéri belepakolni azt a sok kilométert a lábainkba. Ez az érzés már nagyon hiányzott. Azt vettem észre, hogy mások sokkal gyorsabban fejlődnek a pk-val, mint én. Nekem majdnem fél évbe telt amíg végre beértem a célzónában (150-155 bpm) 6 perc alá. Ez eléggé idegesítő. 

Ez nyilván azért van, mert Mr. Élet minden lehetséges eszközzel tanítja nekem a türelmet. Magammal szemben, másokkal szemben.

A legutóbb 2012 novemberében futottam PB-t, méghozzá egy 1:49-es félmaratont a Balatonnál. Tavaly ugyanitt 1:51 lett, tehát közel voltam, de nem javítottam meg. 

A vasárnapi tavaszi 28 kilométeres Velencei-tó körre szokás szerint úgy indultam el, hogy tök jó lesz, futunk egy jót, haverkodunk az ismerősökkel, megesszük a házi sütit és örülünk, hogy létezik ez az esemény.

Amikor 2:40 alatt beértünk, sejtettem, hogy javítottunk valamennyit, és olyan öt percre tippeltem. Aztán itthon láttam, hogy az eddigi legjobb köröm 2:52 volt, szóval sikerült 12 percet javítani minden különösebb megerőltetés nélkül és viszonylag alacsony pulzussal.

Nagyon jó érzés volt! És ezzel a maratoni felkészülést befejezettnek tekintem, már ami a hosszú futásokat illeti.

Kedves negyedik maratonom! Várlak szeretettel!

Ancsur