Húsz éves korom körül úgy képzeltem, hogy a harminc feletti nők már öregek. Nagyon öregek. Úgy gondoltam, hogy mire oda jutok, addigra már megismerem a világot, annyi élményt és tapasztalatot gyűjtök, hogy semmi másra nem fogok vágyni, mint a "normális életre". Férj, autó, évi egy hét nyaralás, szoptatós melltartó, mellszívó, két gyerek, három szoba, négy kerék, kutya, giccses kismama és idétlen kötött sapkás babafotók, lógó mellek, ráncok, májfoltok, szürke melegítő, a szülés előtti versenysúly visszaszerzéséért folytatott elkeseredett küzdelem. stb. Mert ez mind a "normális élet" része, és nincs ezekben semmi kivetnivaló. Most itt vagyok harminc felett és néhány ráncon és májfolton kívül semmivel sem vagyok közelebb a "normális élethez." Ezt nem bánom, hanem elfogadom.
Harminc felett sokan hajlamosak bebeszélni maguknak, hogy ők már nagyon öregek és nemsokára kifutnak az időből, ezért sürgősen szülni kell és még véletlenül sem szabad egy esetleg már régóta nem működő párkapcsolatból kilépni, attól rettegve, hogy örökre egyedül maradunk. Van egy pár hozzám közel álló ember, aki szerintem a vesztébe rohan. Elmondom nekik, mit gondolok erről és ők egyetértően bólogatnak, de azt mondják, hogy nincs erejük váltani. És hogy úgysem lesz jobb. És hogy szalad az idő, meg ketyeg a biológiai óra.
Lehet, hogy én vagyok rosszul összerakva, sőt, biztos, hogy sok tekintetben máshogy gondolkozok, mint az átlag, de mégis azt gondolom, hogy nem szabad azt mondani, hogy úgysem lesz jobb.
Az a véleményem, hogy jobb egyedül lenni még harminc felett is, mint boldogtalanul élni, illetve nem is élni, hanem csak úgy lenni egy párkapcsolatban. És hagyni, hogy menjenek a dolgok, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagyis úgy élni, ahogy egy adott életkorban azt elvárják tőlünk. Herceg fehér lovon? Pipa! Házasság? Pipa! Szoptatós melltartó? Pipa.
Harminc felett is jár szerelem, gyengédség, szenvedély, szex, kedvesség, odafigyelés, ölelés, szeretet. Egy jól működő párkapcsolatért/on folyamatosan dolgozni kell és komprumisszumokat is kötni kell bőven, mondhatjuk, hogy megszerezni könnyebb, mint megtartani. Mégis úgy gondolom, hogy hiba az életkorunkra hivatkozva belenyugodni abba, ami nem működik, nem tesz boldoggá azzal a gondolattal, hogy áh, én már úgysem találok jobbat.
Csajok! Legyen mostantól a harminc az új tizennyolc, mert soha nem késő!
És hogy mit gondol a harmincas nőkről egy fiatal férfi? Itt megtudhatod :)
Ancsur
