Néha bizony adódnak nehezebb helyzetek. Dobálnak kővel és közben szorgalmasan hajigáljuk vissza a kenyeret. Hiszen kővel visszadobni semmi értelme nem lenne. Az erőszak, bántás, ítélkezés, terhek gyártása nem a béke felé vezető út.
Minden nap megválaszthatjuk, hogy az út napos, vagy sötét oldalán fogunk haladni. Tudom, úgy érezhetjük, hogy végeláthatatlan alagútban vagyunk, aminek egyik oldalán sincs fény. Ahelyett, hogy ilyenkor feladnánk, gondoljunk inkább arra, hogy előbb-utóbb véget fog érni az alagút. Utána pedig az a sötétség, ami addig beborított, már csak egyre távolodó és zsugorodó sötét folt marad. Idővel pedig teljesen el fog tűnni.
Ha pedig úgy érezzük, hogy minden összeomlott körülöttünk, akkor se csüggedjünk. Bármilyen rosszak is a körülmények és bármennyi külső kényszerítő erő van, ami mind-mind azon munkálkodik, hogy vacakul érezzük magunkat, ne tereljünk minden terhet rájuk. A kiutat magunknak kell kikaparni. Ha megtanulunk kilépni a keretekből, a korlátozó és önkorlátozó hiedelmeinkből, új lehetőségek nyílnak. Olyanok, amikre addig nem is gondoltunk volna. Váratlan sikerek. Ezek pedig nem csak ránk lesznek hatással, hanem a környezetünkre is. Még ha csak romokat is látunk, mindig van kiút.
Arra is gondoljunk, hogy a gödörből nem csak úgy tudunk felemelkedni, ha a saját hajunknál fogva húzzuk ki magunkat. Vannak olyan helyzetek, amikor érdemes segítséget kérni. Könnyen lehet, hogy létezik olyan segítő, akinek egyetlen megfelelő tanácsa, vagy mozdulata is elég ahhoz, hogy kimozdítson a lehetetlen-tehetetlen lebegésből. Mihelyt újra leér a lábunk a földre, újra elkezdhetünk haladni a számunkra legjobb úton.
Utána pedig nincs más dolgunk, mint felszabadultan azzal foglalkozni, amivel szeretnénk.
Zoli