Érdekes jelenetnek voltam ma szemtanúja. Egy kedves ismerősömet vártam a Blahától 100 méterre. Várakozás közben veszekedést hallottam. Egy átlagosan felöltözött srác szállt le a troliról és szinte letámadta egy viseltesebben, ziláltabban felszerelt legény. Láthatóan régóta ismerik egymást, korábban talán a viszonyuk is jó volt, most viszont igen feszült pillanataik voltak. Nem álltam túl közel hozzájuk, de a kulcsszavak elhallatszottak hozzám. Pénz, becsület, drogok, bizalom, átverés, éjszakai szállás. A szofisztikáltabb úr szinte szótlan volt, míg a beszélgetőtársa egyre agresszívebben, egyre hangosabban szórta felé a jókívánságait. Néhány perc után elkezdte lökdösni, majd mintha egy pofon is elcsattant volna. A csendesebb pacák csak néha szólalt meg, láthatóan be volt majrézva, de nem igazán akart elmenni. Állta a csatát keményen, a társa pedig egyre csak hergelte magát.

A trolik közben jöttek-mentek, a fel- és leszálló utasok jól megbámulták őket, majd szemlesütve eloldalogtak. Érezhetően megmérgezték az utca hangulatát, mégsem ment oda hozzájuk senki. Talán 15 perce figyelhettem őket, amikor egy, a megállóban várakozó fiatal elővette a telefonját és lefényképezte őket. Pechére nem volt lehalkítva a telefonja és a fotózás hangjára felfigyelt filmünk kiabáló hőse. Teljesen kiborult, üvöltözött vele, finoman jelezte, némi anyázással tarkítva, hogy kevésbé volt ínyére a dokumentálás. Nem hallottam, hogy mit mondott neki a fotós, de néhány mondat után visszament az eredeti céltáblájához. Jobb volt ez így, mert itt már eléggé pattanásig feszült a helyzet.

Itt már hangos üvöltözés volt. Egy hontalannak tűnő úr, aki eddig néhány méterre állt tőlem, abbahagyta a napközben összegyűjtött üdítős dobozok összetaposását. Odajött hozzám, és megkérdezte tőlem, hogy ugye cigányok, mert ő nem lát el addig élesen. A válaszomat nem is várta meg, egyből rákezdett a mondókájára. Emlegette Szálasit, a disznók kényszervágását és a munkatáborok intézményét is. Majd visszament és rezignáltan folytatta a napi betevő megtermelését. Ha jól láttam, éppen egy Dreheres doboz következett. Odaszóltam neki, hogy nem, nem cigányok. Láthatóan csalódott volt. Ezután elkezdett mormogni magában és még nagyobb átéléssel taposott.

A jelenetnek itt vége szakadt, megérkezett a kedves ismerősöm és elindultunk az utca másik vége felé.

Érdekes élmény volt, elgondolkodtató tapasztalat. Fura, hogy sokakban ennyi feszültség van. Bármikor képes egy pillanat alatt kivetkőzni magából. Vagy éppen annyi fájdalom és keserűség gyűlik össze benne a mindennapjai során, hogy minden adandó alkalommal kivetíti másra. Gyűlöletemberek. Közben pedig nem veszik észre, hogy azzal, hogy a gyűlöletük tárgyával foglalkoznak, éppen azt erősítik. Hiszen a növény is akkor nő, ha gondozzuk.

Az utca embere pedig lesütött szemmel suhan tova. A hősiességet, az önfeláldozást, a konfliktusok felvállalását inkább otthon élik meg. Sajnos könnyen lehet, hogy csak a tévé előtt. Egymás mellett, nem pedig egymással.

Az egyensúlyt magunkban keressük. Amíg ott nem vagyunk rendben, a világunkban is számos kellemetlen helyzet adódhat. A szidalmazó, a gyűlölködő, az elmenekülő igazából saját magát szidja, gyűlöli és a saját árnyéka elől illan el. Figyeljünk oda magunkra. Néha csendesedjünk el egy-egy percre. Már ez is hatalmas lépés. Még ha el is borítanak mindent a szürke felhők, gondoljunk arra, hogy mögötte mindig ott van a nap szikrázó fénye.

A szépség belülről fakad. Ugye.

Zoli