Ha bízol és engedsz, meg fogsz lepődni, mit készített neked Isten.
Mabel Katz
Engedni, engedni és engedni. Vannak, akik szerint egy életünk van, utána irány a menny vagy a pokol. Vannak olyanok, akik szerint többször is visszajövünk ide a Földre, tanulni, fejlődni. Én ezek közé az emberek közé tartozom. Kiskorom óta érzek, látok, hallok dolgokat, amiket sokáig szánt szándékkal elnyomtam. Abban az időben még nem volt internet, nem voltak csoportok, hogy megkérdezhessem mi ez. És nem voltak olyan barátaim, mint most, akiknek bármit elmondhatok, nem fognak zubbonyt húzni rám és bezárni abba a bizonyos sárga színű házba odafent a dombon. Akkoriban csak félelemmel töltöttek el az ilyen dolgok. Ma már más a helyzet és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy olyan korba születtem bele, ahol le tudjuk pakolni a terheket, amiket előző életekből hoztunk, a batyukat, amiket a családunktól örököltünk és fel tudjuk oldani azokat a blokkoló emlékeket, amiket ebben az életben szedtünk össze. Placebo? Az is elképzelhető! De nem mindegy, ha működik?! Az október hónap az elmúlt években az elengedésről szólt és ez most sincs másképp. Már négy éve, hogy Anyukám váratlanul itt hagyott minket. Legjobb barátnőm és lelki társam volt egyben. És most már tudom, hogy tanítóm is. Követem a bumeráng elvet és hiszem, hogy a feltett kérdésre megkapjuk a választ odafentről, mikor már elég erősek vagyunk hozzá. Nekem négy évre volt szükségem ahhoz, hogy megtanuljam a leckét. Hisz változtatni már úgy sem tudok rajta, Anyukám már sosem jön vissza, akkor legalább a tanulságot vonjam le! Talán a legfontosabb, hogy engedni kell, hagy fájjon! A halálakor én nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak, a családomnak szüksége volt rám! Ami vagy igaz, vagy csak én képzelem így, ezen azért el lehet vitatkozni. De a lényegen nem változtat, nem engedtem, hogy lenyomjon és elgyengítsen annyira, hogy már ne bírjam tovább cipelni. Ragaszkodtam a teherhez és addig vittem, amíg már szó szerint belerokkantam. És ahogy Zoli szokta mondani, ha te nem állsz meg, majd megállít az élet. Az viszont sokkal fájdalmasabb, mintha mi magunktól engedtünk volna az elején. Minél hamarabb megszabadulunk attól, ami mérgezi a testünket és a lelkünket, annál hamarabb kezdődik a gyógyulás is. Másik nagy felfedezésem a napokban, hogy a párkapcsolataimban is hozom a sémát, Nagymama, Mami és most én. Három komoly kapcsolatom volt, mindhárom komoly tanítás, amiket csak most(!) kezdek megérteni. Küzdeni az álmainkért, kitartani valamiért, amiben hiszünk még akkor is, ha épp abban a pillanatban nem működik, és a harmadik, talán legmeghatóbb, mert az ő belőle tanult lecke áll legközelebb Anyu életéhez, az egyensúly. Hogyan maradjunk önmagunk, miközben kiegészítjük a másikat, hogyan találjuk meg azt a bizonyos súlyközéppontot, ahol mindenkinek jó? És hol van a határ az elengedem és a feladom közt ha kiderül, hogy még sincs meg a közös nevező? Ma többen is beszélgettünk egy videó kapcsán a tökéletességről. Létezik tökéletes ember önmagában vagy kiegészítve egymást, kapcsolatban vagyunk tökéletesek? Egyáltalán mi az, hogy tökéletes? Még nem tudom. Csak azt, hogy engedni, engedni és engedni kell! Dolgozni a múlton, de nem elveszni benne és minél jobb minőségben élvezni a jelent úgy, hogy az a jövőnket szolgálja!
Anyukám egy pillanat alatt kilépett az életünkből. Aki ismerte, imádta őt, de már csak a szívünkben él tovább. 53 éves volt…
Söri
