Amikor az első maratonomra készültem, minden hosszú futást kisebb örömünnepként éltem meg. Az elő maratonomnak úgy vágtam neki, hogy szeretném lefutni. És pont. Ha ez 4:30-on belül sikerül, az bónusz. És sikerült. Szuperhírónak éreztem magam. Az egész maraton egy spirituális utazás volt, egy hosszúra nyúlt meditáció egy kis runners high-al vegyítve, csoda, hogy ekkora élmény nem illegális. Most, öt lefutott maratonnal a hátam mögött állíthatom, hogy egyik sem múlta felül azt az érzést, amit az Első után éreztem.

Akkor otthagytam mindent az Út szélén és mégis, a célvonalon áthaladva újjászülettem.

A második maratonom azért volt emlékezetes, mert azt már itthon futottam és 20 percet javítottam az időmön. A harmadik felejthető volt, meleg volt, elfutottam az elejét. A negyediknek elvárások nélkül mentem neki. Valószínűleg ezért sikerült 11 percet javítva végre 4 órán belülre kerülni. Ez idén áprilisban volt. Szombaton futottam az ötödiket. Szerettem volna 4 órán belül hozni ezt is.

Nem sikerült. Nyilván foghatnám a melegre, de nem teszem.

Rossz volt, úgy, ahogy van. Utáltam, nagyjából az egészet. Fel akartam adni. Folyamatosan. Mégis, mindig volt valami, ami átlökött a holtpontokon. Tudtam, hogy a Margit-hídnál várnak. Négyszer is elfutottunk ott, tehát így fel tudtam bontani a hosszú távot rövidebb szakaszokra. Tudtam, hogy találkozunk 7-nél, 13-nál, 30-nál és 36-nál és ez a tudat megnyugtatott. Amikor eléggé oda vagy, akkor egy ölelés, egy mosoly és néhány jó szó is rengeteget jelent. Ez én négyből négyszer megkaptam és köszönöm. Aztán jött Lubics Szilvi a kereplőjével. Háromszor is. Arra gondoltam, hogy nem szállhatok ki, mert mi egy maraton egy Spartathlonhoz képest? Nagyon sok erőt adott. Végig küzdöttem magam ismét a maratoni távon, de nem vagyok rá büszke. Túl sok volt a küzdelem és túl kevés a lendület. Nem volt flow. Csak meleg, félájultan fekvő emberek az út szélén és mentőautó sziréna. Aztán az ember túllendül és mégis megy tovább valamiért.

Érmet akasztottak a nyakamba és én nem éreztem semmit. Nem azért, mert majdnem fél órával rosszabbat futottam a legjobb időnél, és ugyan ennyivel maradtam el a tervtől. Hanem azért, mert azt éreztem, hogy ebbe egy kicsit belehaltam. És nem születtem újjá.

Aztán a befutócsomag átvétele után, a fotó tanúsága szerint, nagyon örültem a banánnak, amit a kezembe nyomtak :)

Két napra rá azt gondolom, hogy dicséretes küzdeni, de nem volt teljesen felesleges? Beépül? Volt értelme?

Nem fáj semmi, se izomláz, se görcs, se fizikai fájdalom. Csak üresség.

De! Még mielőtt azt hinnétek, hogy posztmaratoni stressz szindrómában szenvedek, eszembe jutott, hogy idén, életemben először két maratont is behúztam egy év alatt. Azért ez nem is rossz.

Most viszont rápihenek az alapozásra. Egy, de lehet, hogy inkább két hét lazulás, teljesen sportmentesen.

Aztán folytatom az Utat és csak előre nézek.

Ancsur