Csak néhány gondolat egy régi útról, egy másik világból...
Ülök az óceán partján, Afrika legnyugatibb pontján, iszom a koktélt, este 11 óra van. Nincs közvilágítás, a lehető legsötétebb feketeség borít be mindent. Az egyetlen fény- és zajforrás a bódé, ahol az italt vettem. A partra vezető utat kavics helyett kagylóval borították be. De ezen nem is csodálkozom, hiszen itt a kagyló a kavics.
Nézem az óceánt, csak a csillagok világítanak. Jön a dagály, egyre közelebb van a víz. Valahol a távolban, több száz km-re a Zöld-foki Szigetek. Ez sem látszik, csak érződik, hogy hosszú időre ott van vége az emberi jelenlétnek. Utána már Barbados a következő állomás, vagy 5000 km-rel arrébb. Közben semmi.
Zúg az óceán, összenyom a világ mérete, nézem mögöttem a sivatagos tájat, előttem a végtelen vizet.
A koktél persze alkoholmentes, mert a malária elleni gyógyszerre nem szabad inni. Pedig innék, mert rohadtul magányos vagyok a semmi közepén, távol mindentől és mindenkitől.
Már három napja itt vagyok, de a poggyászom Dakarban ragadt, valahol még egy országgal arrébb kavarog, benne mindenemmel. A ruhám öt napja ugyanaz. Valami mocskos csapnál úgy-ahogy meg tudtam mosakodni, de fogkefe, az nincs. A táskámban egy lemerült notebook, egy köteg pénz és egy fényképezőgép van. Ennyi és semmi több.
Nincs hol laknom, kiderült, hogy a szervezet, amihez kijöttem, nem igazán állt még össze, komoly hiányosságok vannak.
Végül kapok egy széteső bódét, ahol az ágy betonból van, rajta egy cafatokra szakadt, bűzös matraccal. A hely nem túl bizalomgerjesztő, de egy fokkal jobb, mint a helyette javasolt Malaria Health Center. A jó szándék és a segíteni akarás hat át mindent, de nem feltétlenül a legjobb pillanatban érkeztem.
Vizet nem ihatok, mert lehet, hogy kolerafertőző, ez ellen pedig nem kaptam védelmet. Minden más ellen igen, már két hete folyamatosan lázas vagyok az oltások miatt.
Délután megszólított az utcán Alassan Mboub. Mutatja az igazolványát, a maláriásoknál dolgozik. Jó gyerek ő, olvasni is tud, ápolónak tanul. Kér, hogy aludjak náluk. Pénzt nem kér, sőt vacsorát is ad. Ha náluk alszom, az neki nagy megtiszteltetés.
Ma ismerkedtem meg Momodou-val, a reptér kertészével. Megkért, hogy fotózzam le és meséljek róla az otthoni világomban. A falujából ő az egyetlen, aki megtanult írni és olvasni. Vágyna külföldre, de nincs rá lehetősége. Azt mondja, hogy ő úgy járja be a világot, hogy megkéri a jó embereket, hogy vigyék hírét mindenfelé. Megfogja a kedvenc virágját, beáll az egyik legszebb bokor elé és mondja, hogy fotózzak.
Utána két faluval arrébb beszélgettem egy kölyökkel, akinek az egyetlen játéka egy simára kopott autógumi. Büszke rá, mert a környéken egyedül neki van ilyen jól guruló gumija. Neki ez most nagyon fontos. Megmutatta a fehér embernek. Most hosszú ideig lesz mit mesélnie.
Ülök az óceán partján, iszom a koktélt, este fél 12 van. Nincs közvilágítás, a lehető legsötétebb feketeség borít be mindent. A koktélos bódé bezárt, teljes csend van, egyedül az óceán zúgását hallom. A koktél félig elfogyott.
Valahonnan a távolból meghallom ezt a számot. Figyelem a szövegét és csak töltöm tele az óceánt súlyos legördülő cseppekkel, teljesen egyedül, a parton, kilométerek ezreire a világomtól.
A legjobbkor jön az üzenet. Tudom, hogy hiába ilyen rohadt nehéz néha az út, jó irányba haladok.
Sok folyón kell átkelni, de tudom, hogy átkozottul megéri, mert nagyon magasra vezet az út. És ehhez ebben a pillanatban az kell, hogy megtöltsem az egész óceánt ezekkel az érzésekkel, és mindenhol tetőzzön a dagály.
Afrika pedig gyönyörű és fantasztikus. Menj el, nézd meg, éld át. Örökre emlékezni fogsz rá.
Zoli