Ülök a padon a Garay téri piac mellett. Mellettem a szatyor, most vásároltam be. Mindenféle alkatrészek a reggelihez, leveshez, raguhoz. A tetején pedig egy csomag csirkemellsonka, amivel hirtelen nem is tudom, hogy mit kezdjek. Na de kezdjük az elejéről.
Pár perce az alagsorban lévő hentesnél álltam sorba. Egy kis szalámi, némi finomság, hadd jöjjön. Előttem egy hajlott hátú néni állt. Érdekes volt a kisugárzása, éreztem, hogy itt valami furcsaság vár rám. Bátortalannak, gyámoltalannak tűnt.
Félénken megkérdezte, hogy a kiszemelt sonka mennyibe kerül. 1500 Ft volt kilója. A nénike jelentőségteljesen kinyitotta az ősrégi, kopott szatyorkáját. Elővette a szebb napokat is látott pénztárcáját. Sőt, hívjuk bukszának, tudod, mire gondolok. Egy ezrest láttam benne és némi apró csörgött az alján, talán még 3-400 Ft. Gondolkodott, számolt, éreztem az energiáin, hogy itt és most egy fontos döntés következik. Végül elhangzott a lényeg:
Három szelettel lesz szíves.
Számol-számol tovább, végeláthatatlan kalkulációk sugároztak körülötte. Hirtelen megértettem, hogy messze van még a nyugdíj és valószínűleg ennyi a teljes büdzsé. Ez az 1400 Ft lehet, hogy másfél-két hétre szól. Ott álltam megsemmisülve, egy lehetetlen, érthetetlen érzés közepén. Itt van előttem egy ember, aki valószínűleg az egész életét végigdolgozta. Most pedig megalázó helyzetben, ki tudja milyen körülmények között él.
A bevásárlás azonban még nem ért véget. Erősen gondolkodott, hogy mi hiányzik még a lakomához. Közben odajött egy másik hentes. A hölgy kedvesen a nevén szólította a nénit és megkérdezte, hogyan is érzi magát mostanában, régen látták.
Most már jól, köszönöm, újra tudok járni. Tudja, a múltkor az a szekrény olyan nehéz volt. Szegény drága férjem...
Eddig jutott, itt hirtelen fekete felhők kezdtek gyűlni körülötte. Hogy elhessegesse az elő-előtörő érzéseket, ismét a választékot kezdte böngészni. Hohó, van itt egy szép szalámi is! Láttam, ahogy megcsillan a szeme.
Beletúrt a szakadt bukszájába, tétován, ám annál nagyobb szeretettel végigsimította az alján magányosan vacogó aprót. Elővette az ezrest, figyelmesen kihajtogatta, megszámolta az oldalait és a sarkait. Vágyakozva a pultra nézett. Talán arra a bőségre gondolt, amikor ezt az ezer Forintot az utolsó fillérig elkölthetné itt. Három hosszú másodperccel később sóhajtott egy nagyot és szépen, akkurátusan összehajtogatta a pénzt. Akár a papa zsebkendőjét vasalás után. Majd visszatette a tárcába.
Határozottan megmarkolta az egyik kétszázast és meghozta a döntést:
Négy szelet szalámit is legyen szíves.
Láttam, ahogy az eladó kicsit ködös tekintettel, egyenként megszámolja a négy szelet szalámit. A mérleg 2 dekagrammot mutatott.
Még fél perc feszült számolgatás és várakozás következett. Más azonban ma már nem került a szatyorkába. Valamikor régen talán büszke hassal feszített ez a nejlonszatyor. Érezte, ahogy tele van és nagy szeretettel viszik haza benne az ételeket. Egyszer talán még sajt és tejföl is került bele, bár az igen régen lehetett már.
Csörög a kassza, zúg a pénztárgép nyomtatója, a kijelzőn megjelenik az összeg.
Akkor kettőhatvan lesz.
A néni belenyúlt a pénztárcájába, megszorított a kétszázast, az ötvenest és a tízest. Kétszer is megszámolta, majd letette a tálcára.
Közben engem is kiszolgáltak. Szinte szégyelltem, hogy mekkora vásárlást csaptam. Vettem 20 dkg szalámit, egy fél rúddal a kedvenc rusztikus májasomból, majd egy kis sonka is került a kosárba. Hihetetlenül fura érzés volt, amit sehova sem tudtam tenni. Azt éreztem, hogy tennem kell valamit, muszáj oldanom ezt a helyzetet.
Kértem 30 dekával a legszebb sonkából. Figyeltem, hogy a néni merre megy. Gyorsan fizettem és utánaeredtem. Ő már közben felment a földszintre, elindult kifelé. A szupermarket előtt találtam meg. Odaálltam mellé, kerestem a tekintetét, de láthatóan kerülni akart.
Jó napot kívánok, az előbb a néni mellett álltam a hentesnél. Kérem fogadja el ezt a kis sonkát, hadd adjam oda.
Nem nézett rám. Elfordult. Éreztem, hogy teljesen be van zárva. Újra kínáltam a sonkát, igyekeztem a lehető legnagyobb szeretetet sugározni közben.
Nem kell.
Ennyi volt a válasz. Elindult tovább. Én pedig ott álltam, egy picit azért megsemmisülve.
Ülök a padon a Garay téri piac mellett. Mellettem a szatyor, most vásároltam be. Mindenféle alkatrészek a reggelihez, leveshez, raguhoz. A tetején pedig egy csomag csirkemellsonka, amivel hirtelen nem is tudom, hogy mit kezdjek.
Igazából az egész csak egy rövid perc műve volt. Talán semmiség, talán nem. Nekem meghatározó volt. Arra gondoltam, hogy leírom neked.
A történet nem a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság a valósággal nem a véletlen műve.
Zoli
