Tombol a vihar, tompaság az oka,
Őrjöng az Én, zeng a sejtek hada.
Szenvedni nem kell, így szól a lecke,
Hogyan lesz ez a tan Énem szilárd teste?
Örömmel, könnyedén, finoman és szépen,
Tekints a valódra egészen mélyen.
Fáj, fél, reszket és szakad,
Az sem biztos, hogy a világ egyben marad.
Sorra ragasztod az eltört darabokat,
A munka végtelen, s a kitartás apad.
Nyisd ki a szemed, de leginkább a szíved,
Tekints a lényre, ki egy testben lakik veled.
Lásd meg az apró, sérülékeny szörnyet,
Ki annyit riogat, mert Ő maga is reszket.
Fogd meg a kezét, simítsd végig arcát,
Mutass neki utat, hogy letegye harcát.
Türelemmel szeresd, mint a legdacosabb kölyköt,
Ki oroszlán szívvel, immár ember testet öltött.
Hagyd, hogy részed legyen, és hozzád tartozzon,
S veled együtt a jóért fáradjon.
Hidd el, drága gyermek, bajod nem lehet,
Mert akármi történik, téged Isten vezet.
Kaptál egy életet, esélyt, hogy jót tehess.
Legyél érte hálás, élj szépen hát, pajtás.