Mennyi fájdalom rejlik a magyar szívben,
Mennyi bűntudat, mely a szomorúságot tartja ébren.
Depressziós szavak, mosolytalan arcok,
Gyenge, reménytelen harcok.
Mi van velünk?
Valaha mások lehetünk?
Örökké csak nem lehet szenvedni,
Mocskos haragtól, feszültségben senyvedni.
Látunk-e még tisztán?
Lehull-e szemünkről a mélabú homályos fátyola?
Vagy mind elmegyünk? De hova?
Hova mennénk? Hisz mindenütt ott vagyunk.
Mindenhol csak magunkkal van bajunk.
Magyarnak lenni mit jelent?
Gyűlölni és imádni a végtelent.
Versemnek majdnem itt lett vége,
De nem lehet, nem mehet már a régi nóta.
Túl sok idő telt el a kezdetek óta.
Milyen legyen? Kérdem én.
Milyen legyen a csillag a magyar nép egén?
Ragyogó, vagy inkább csak visszafogott,
De erős fényű?
Milyen legyen az arc? Barátságos mosolytól ékes, legyen bölcs,
Derűre képes?
Hogy szóljanak a szavak? Kedvet, lelket,
Életet gondozzanak?
És a szemek mit mondjanak?
Őszinte tükröt tartsanak?
Hogy fogjanak a kezek?
Magabiztos embertől eredjenek?
Szerintem mi lehetünk barátok.
Szerintem mi lehetünk családok.
Miért gondolom?
Magyar vagyok.
Talán magában már ez is indok.
Én mégis azt mondanám,
Tudom, mert ember vagyok
És nem titok a fentiekre mind képes vagyok.
Csupán ezért kérdezek,
Hogyan képzelitek az életet?
Ugyan magyarnak születtetek,
De higgyétek el, a magyarok is emberek.