Nemrég bukkantam rá az Elephant Journalra, ahol számos remek írást olvashatunk a tudatos élettel és a jóra törekvéssel kapcsolatban. Innen nyújtunk most át nektek egy lefordított cikket, amiben az aktuális rádióadásunkhoz kapcsolódva, a saját életünk jobbá tételére és a belülről fakadó önelfogadáshoz kapunk néhány egyszerű tanácsot.
Jó olvasást,
Zoli
Sokáig úgy gondoltam, ha az életem külső részei rendben lesznek, képes leszek pihenni és élvezni az életet.
Magadra ismersz?
Majd megismerkedtem néhány egyszerű elvvel, amik megváltoztatták az életemet:
- Felelős vagy a saját boldogságodért
- A külső tapasztalatok összefüggenek a belső folyamataiddal
- A belső folyamataid általában összefüggenek a lelkiállapotoddal
- A lelkiállapotod nagyban függ attól, hogy mennyire fogadod el magad
Amikor megismertem a fentieket, úgy éreztem, hogy valami kulcsfontosságút kaptam.
Úgy éreztem, hogy végre alábbhagyott a kétségbeesésem. Hiszen többé már nem okolhattam a testvéreimet, párjaimat, tanáraimat, barátaimat, vagy bárki mást a boldogtalanságomért és az elégedetlenségemért. Elkezdtem megfigyelni és elemezni a szenvedéseimet és rájöttem, hogy számtalan kivetítés mögött, amiket azzal kapcsolatban gyártottam, hogy "ki mit tett ellenem", igazából a magam iránti elfogadás igénye állt. A teljes felelősség felvállalásának a titka a teljes önelfogadás bizonyult. Bár ez a folyamat közel sem volt zökkenőmentes.
Először is az egóm mindent megtett, hogy ellenálljon. Sokkal könnyebb az egész világot okolni, mint megváltoztatni a belső gondolatainkat. Amikor végre ráébredtem arra, hogy én vagyok a felelős a saját boldogságomért, rájöttem, hogy amik igazán bántottak, mindössze a történtek érzékeléséből és a hozzáállásomból adódtak... nem pedig a tényleges történésekből.
Ha egy nagy változást szeretnék elérni, a tanulást az önelfogadás területén kell kezdenem.
Például gyerekkoromban roppant öntudatos voltam. Tisztában voltam minden "hibámmal", féltem az élettől. Ebben valószínűleg a családom sem segített túl sokat, mivel a szüleim és a nagyszüleim rendkívül kritikusak voltak. Otthon kizárólag a "tökéletesség" szót ismertük. Ahogy felnőttem, folyamatosan megítéltem magam. Úgy gondoltam, hogy béna vagyok, nincs tehetségem a sporthoz, nem szerettem a hajamat, nem tetszett, ahogy a testem fejlődik. Istenem, annyi ítéletem volt...
Természetesen ez a belső küzdelem a kapcsolataimban is megjelent. Minél kevésbé fogadtam el magamat, annál kevésbé fogadtak el engem. De nem ébredtem rá, hogy az ok belülről fakad, mindössze annyit láttam, hogy nem értékelnek. Közel 40 évig tartott, mire megértettem, hogy az elfogadásnak és a megbecsülésnek belülről kell fakadnia. Az sem volt rövid folyamat, amíg ráébredtem, hogy az életem eddig elhanyagolt részeivel is törődjek és akarjam látni, hogy mennyi jót tettem és milyen jó vagyok.
Ahogy véget vetettem ezeknek a küzdelmeknek, más szemmel kezdtem látni a világot.
Most a lelki szemeimre gondolok. Az igaz belsőm látásmódja, a tiszta szeretet tekintete. Számomra az önelfogadás azt jelenti, hogy magam mögött hagyom az ítéleteket és az önvádaskodást. Ez persze nem azt jelenti, hogy félretettem volna az egészséges megbánást, vagy teljesen elrugaszkodtam volna önmagamtól. Épp ellenkezőleg, ez inkább egy már-már radikális ön-őszinteséget jelentett. Tartózkodást a külső és nem tudatos hitrendszereken alapuló elvárásoktól, amiket olyan hosszú időn át cipeltem magammal.
Ami történt, a megbocsátásról szól.
És ami pedig nem...
Hogy Lily Tomlint idézzem, ez minden hit félretétele egy szebb múlt reményében.
Megtanultam, hogy amikor a dolgok nem abba az irányba haladnak, amerre szeretnénk, egy kihívás, hogy még erősebbé váljak és tovább mélyítsem az önelfogadást. Talán abban a pillanatban nem így tűnik, de minden lehetőség egy áldás, amikor a létünk egy-egy félretett elemét jobban megtanulhatjuk elfogadni.
Természetesen a hitrendszerek elengedése egy jobb múltért nem kárpótol mások negatív tetteiért. Viszont megbocsáthatunk magunknak azokért a negatív ítéletekért, amiket a történtekkel kapcsolatban hoztunk.
Mihelyt elkezdjük tiszta szándékkal elfogadni magunkat és az életünk körülményeit, a béke és az előrelépés felé indulunk.
Ahogy elkezdtem gyakorolni az önelfogadást, rájöttem, hogy közel sem voltam olyan rossz fej, mint korábban gondoltam. Például sokáig éltem azzal a fájdalmas gondolattal, hogy a képességeim a sportban nem elég jók. Ehhez képest rájöttem, hogy jobb vagyok az átlagnál. Hiszen teljesítettem egy ironmant és hat féltávú ironmant. És én voltam az amatőr golfklubunk bajnoka.
Amikor végre megértettem ezeket, olyan érzés volt, mintha megkaptam volna az engedélyt, hogy abbahagyjam a várakozást valakire, vagy valamire, hogy a külső világból rábólintson a létezésemre. Senki sem jött, aki megmentene (kivéve saját magamat). És micsoda megkönnyebbülés volt teljesen elfogadni az igazságot!
Most úgy érzem, hogy a saját énjeim tökéletlen gyűjteménye vagyok. És ezek a tökéletlenségek azok, amiktől istenien emberi és mindentől függetlenül szerethető vagyok.
Szóval ki is vagyok, amikor nem ítélem meg magamat?
- Isteni lény vagyok emberi megtapasztalásokkal
- Egész és teljes ember vagyok nagy szívvel megáldva
- Békés és szerethető személy vagyok, aki a legjobbra törekszik, igyekszik kedves és törődő lenni
Nagyon gyakran küzdünk a múltunkkal és a külső körülményekkel, hogy megváltoztassuk a munkánkat, a kapcsolatainkat, vagy az anyagi helyzetünket. Felőrli az energiánkat, hogy folyamatosan megfeleljünk a külső világnak, miközben nem vesszük észre, hogy a legtöbb és legjobb, amit tehetünk, ha az életünk egyes részeit feltöltjük kedvességgel, szeretettel és belső elfogadással a saját emberi természetünk felé.
Az önelfogadás gyakorlása nélkül számomra elkerülhetetlen az öröm eltaszítása és a küzdelem. Öntudatlanul is összeesküvést szövök magam ellen.
Az önelfogadás gyakorlásával több bőséget, gyógyulást és szeretet kaptam.
Én, a magam részéről sokkal inkább élnék magammal úgy, hogy a szívemben az önelfogadást hordozom, mint a kritikus és elítélő énemmel.
És te?
