Napra, percre pontosan két éve futottam le az első félmaratonomat. 2012. április 1-jén. 

Életemben ez a dátum nagyon fontos. Ott, azon a versenyen, a Vivicittán döntöttem el, hogy igen, én ezt akarom.

Akarom az élményt. 

Akarom a futóversenyek hangulatát.

Akarom az eufóriát, amit a futás ad.

Akarom, mert barátokat kaptam.

Akarom, hogy életem végéig futhassak.

2012-ben, amikor neveztem az első futóversenyemre, nem gondoltam volna, hogy ennyi minden pozitívumot kaphatok a futástól. Egy percig sem bánom, hogy erre az útra ráléptem, és a mai napig taposom az utat. 

Hogyan jutottam el addig?

Nagyjából nyolcadikos lehettem, amikor megelégeltem a túlsúlyt, azt hogy kövér vagyok, azt, hogy lihegek néhány lépcső megmászása után. Akkor kezdtem el aerobic órára járni. Több-kevesebb sikerrel. Ugyanis, amit kínkeservesen leadtam, azt néhány héttel, hónappal később visszaszedtem. Nem csak szimplán visszaszedtem, visszanyertem a leadott súly dupláját. A teljes mélypont valahol 95 kg tájékán lehetett.

Éreztem, tudtam, hogy változtatni kell. Szerencsére, ebben a családom maximálisan támogatott. Mind a mozgás, mind az étkezés terén. Rengeteg spinning, és aerobic órára jártam. Pestre felkerülve még egy darabig jártam csoportos órákra, majd idő hiányára panaszkodva abbahagytam mindent. Fél évvel rá, egyik kolis társam elhívott futni. Gyűlöltem, mert néhány méter után a fülemen vettem levegőt. Nem hagytam magam eltántorítani, így többször nekiveselkedtem a futásnak. 2011. november-decemberében szerettem volna valami célt adni a futásaimnak. Hiányzott a motiváció. 

Úgy gondoltam, hogy a motivációt egy futóversenyben lelhetem meg. Legalábbis, ezt mondta sok futós blog. Hagytam magam elcsábítani. 2012. január 1-jén elkezdtem egy három hónapos edzéstervet. Elkezdtem felkészülni a félmaratonra. Addigra már tudtam egyben 11 kilométert futni és úgy véltem, hogy 3 hónap elég arra, hogy feltornázzam az egyben lefutott kilométerek számát 21-re. 

Becsületesen végigcsináltam az edzéstervet. Soha egy futás sem maradt ki. A Vivicitta hetében, már a barátaimnak, ismerőseimnek is el mertem mondani, hogy miért is futottam annyit. Talán csak azért akkor, mert addigra hittem el, hogy én is meg tudom csinálni. Én is le tudom futni a félmaratont. Teljes izgalommal álltam rajthoz. Fantasztikus volt. Hatalmas élmény volt futni Budapest legszebb helyein. Legcsodálatosabb a befutó volt, amikor Péter Attila hangosan mondta, hogy "Wölfel Vanda! Gratulálok! Teljesítetted a félmaratoni távot!" Ott abban a percben hihetetlen volt, fel sem fogtam. Kellett néhány nap, mire elhittem, hogy tényleg megcsináltam.

Kívánom mindenkinek, hogy átélje legalább egyszer a célba érés örömét legyen az bármilyen táv!

Vanda