Az őszi erdő gyönyörű! A fények, a színek, az illatok, ahogy az avar suhog a lábam alatt, ahogy a kövek alatt megbúvó ganajtúróbogár kigörgeti a ganyét a napfényre, a lágy szellőben a fűszálak táncra perdülnek és a terepfutó fiúk lehugyozzák az út menti csipkebogyó bokrokat. Oh, mily csodás! Mily pompás! Mily modoros! És hogy hiányzott már nekem! Május óta nem futottam terepen ugyanis. Pedig terepen futni jó móka, csak vigyázni kell, hogy ne ess pofára egy gyökérben. Mondjuk utcai versenyen is pofára eshetsz valami gyökér miatt, tehát erre ott is vigyázni kell.

Lényeg a lényeg: beneveztünk az Intersport Túranapra, Zoli a közép (18k) én a hosszú (29k) távon. Az útvonal gyönyörű, de kissé szívatósnak éreztem így fél év terepmentesség után. A nagyobb emelkedőkön nem tudtam, (mondjuk nem is akartam) futni, mert a pulzusom egyből felugrott. Illetve nyilván tudnék, ha többet futnék emelkedőn, persze tuti, hogy van olyan hegy, amit senki nem fut meg. Az első öt kili végig emelkedett, kösszépen. Ahol lehetett, azért kocoráztam. Örültem, amikor végre félértem a Kevélyre, hogy most akkor lehet zúzni lefele, aztán láttam hogy az ösvény tulajdonképpen sok kis mini sziklából áll össze; menni is alig, nem hogy futni. Ahol lehetett, ott viszont futottam, ami tök jó volt, mert sétálva elég lassan fogytak a kilométerek, az idő meg telt, én meg azt hamar megunom. Csobánka után jött egy brutál meredek és hosszú emelkedő, ami a Mackó-barlanghoz vitt, és még utána is folytatódott, azt hittem, sose lesz vége. Különben is, a barlangban nem volt semmiféle mackó, kérem vissza a nevezési díjat.

Pilisborosjenőnél összefutottam Zolival is, ami nagyon jó volt, váltottunk pár szót, elújságoltam neki, hogy ezer forinttal támogattam az erdei ganajtúróbogarak egyesületét, mert a zsé valamelyik ellenőrző ponton kiesett a zsebemből.

Az Egri várnál csak nekünk harcoltak a vitézek. Egy szőke csaj hitetlenkedve mondta hasonlóan szőke barátnőjének, hogy "már téééényleg ennyit jöttünk, hogy Egerben vagyunk?" Leülhetsz, egyes! 

A Teve sziklát hiába néztem, nem láttam a tevét, inkább a Magyar Vándor eleje ugrott be, hogy Ond (vagy Kond?) beszorult. Innen már nem volt sok hátra, megvan az utolsó pöcsét is, még lelegelek néhány csipke bokrot, aztán már hallom Péter Attila hangját, itt a vége, fuss el véle.

Laza, futókirándulás jellegű túra volt, gyönyörű helyen és időben, 28 kilométer, 910 méter szinttel fűszerezve.

Az biztos, hogy az alapozás alatt újra fogok terepre járni, mert terepre járni jó móka, csak vigyázni kell, hogy ne ess pofára egy gyökérben. Mondjuk utcai versenyen is...

Muhaha :)