A legtöbb embernek egyszer csak jön az isteni szikra, hogy márpedig elindulok az úton, még MA. Igen, ha ma elkezdünk valamit, az mindig tovább tart, mint a majd holnap. (Legalább eggyel...) A majdholnappal az a baj, hogy már az indulás fázisában halogatunk. Ha már az elején megtesszük ezt, az az egész útra érvényes lesz. Könnyebben előbb abbamaradhat az életmódváltás, a sportolás. Fontos, hogy az elhatározás belülről fakadjon a sikeresség érdekében. Ha külső tényező kényszeríti ránk, az sohasem vezethet jóra.
Leírom a példámat, szerintem sokaknak ismerős lehet :)
Menzakoszton élt kisgyerekkén eleinte büszkén viseltem úszógumimat. Gyerek fejjel nem értettem azt, hogy néhányan a környezetemben azt mondták a szüleimnek, hogy jobban kellene figyelni az étkezésemre. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor hatalmas családi ebéd közepette egyik kedves rokon anyunak fogyi-shaket javasolt. Nem is értettem miért, meg anyu sem. A rokon is itatta lányával, akinek szintél volt úszógumija. Ő elmondta, hogy amióta itatja, milyen pozitív változásokat vesz észre csemetéjén. Kívülről azonban semmi sem volt látható, szinte még jobban fel lettek volna pumpálva azok a vízi eszközök. (Évekkel később bevallották, hogy még hízott is...) Anyu nem így vélekedett, inkább azt mondta, hogy kémiai keverékek helyett gyümölcsökkel és zöldségekkel jobb, tartósabb hatást lehet elérni olcsóbban....
A sport hellyel közzel mindig szerepelt az életemben. Szüleim inkább a szigorú spártai diéta helyett jobbnak látták azt, hogy sporttal adjam le az étellel bevitt plusz kalóriákat. Volt alkalmam kipróbálni az ovis-szertornát, a kung fu-t, az aerobicot, a spinninget és még rengeteg más mozgásformát is. De valahogy mindig abba maradt legtöbbször a zeneiskola és a zenekar vagy a főiskola vagy a lustaság miatt.
A legutóbbi fellángoláson óta eltelt majdnem három év. Amikor "elindultam" rendszertelenül futottam, hol többet, hol kevesebbet. Maximum fél órát futottam egyszerre minden cél nélkül. Akkor még teljesen hidegen hagyott mindenféle spéci futócucc, cipő valamint versenyekről hallani sem akartam. Minek egy verseny?!?! Nem értettem. Sok motivációm nem volt, csak olyan muszájból, mert mozogni mégiscsak kell. Legelőször a motiváció egy futócipő volt (a cipő feltétele két hónap futás volt)... miután megszereztem nem tudtam rávenni magam a futásra. Érthető... nem volt mi motiváljon a cipő után...Tulajdonképpen nem volt sok célom a futással akkoriban. Nem értettem miért jó, csak egy szükséges rossznak tekintettem. Kicsit több mint két éve volt az, amikor rendszeres olvasója lettem egy blognak. Egy futós blognak. Minden nap ránéztem, hátha találok új posztot. A blogot olvasva kezdtem el többször futni, ugyan nem rendszeresen, de azért többször mint azelőtt. Úgy voltam vele, hogy valaki, akinek ugyan az a hivatása, és messze a családjától, egy másik földrészen képes arra, hogy család nélkül egymaga félmaratont, maratont fusson, akkor arra talán én is képes leszek. Így adódott az, hogy 2011 novemberében (igen, a hidegben...) elkezdtem futni, felvettem a hosszú ideje csak siránkozó futócipőmet. Az is motiváló volt számomra, hogy a Leányzó indított egy konduktoros futós csoportot, ahova nagyon szerettem volna bekerülni. Nem tudom megmagyarázni miért.
Decemberben elhatároztam, hogy legyen is célja a futásomnak, így elkezdtem a félmaratonra készülni, teljes titokban. Nem mertem senkinek mondani, féltem... A környezetem csak annyit vett észre, hogy egyre többször és egyre többet futok. A félmaraton hetében neveztem, no onnan már nem volt visszaút. Azóta tart a lelkesedés, hol több, hol kevesebb lendülettel. Nagyon élvezem ezt az új formát.
Azóta már a Leányzó itthon fut, és a triatlonnal is megismerkedett :), én barátkozom... Köszönöm Neked!
Te hogy kinek/minek a hatására indultál el az úton?
Vanda
