Nézem az olimpiát és arra gondolok, hogy én is ott lehetnék. Persze nem ezen, hanem a nyárin. Amikor a gimnáziumi évek alatt atletizáltam, mindig azt mondta Karcsi bácsi, hogy úgy készüljek, hogy ott a helyem Athénban, 2004-ben.

Korábban nem igazán érdekelt az ilyesmi. Elvoltam a saját világomban, a testi teljesítmény helyett inkább a szellemi eredményekre koncentráltam. Sosem felejtem el azt a hónapot, amikor 30 nap alatt 20 Vernét olvastam ki. Utána szépen sorban jöttek a kedvenceim. Igyekeztem, hogy minél hamarabb felkészüljek a következő napra, meglegyen minden lecke és rohanhassak a könyvtárba. 25-30 Agatha Christie könyv sorakozott egymás mellett, néhány hét alatt mind megvolt. Utána jött Jókai realizmusa, majd a Háború és béke. Rengeteget olvastam. Sorban nyaltam be a statisztikai évkönyveket, mindenféle táblázatokkal teli kiadványokat, életrajzi regényeket. Ez volt a sportom.

Az egyik tornaórán szólt a tanárunk, hogy lesz egy városi atlétikaverseny. Azt sem tudtam, mi fán terem az atlétika. A motivációm mégis nagy volt. Azt mondta, hogy aki részt vesz rajta, az kap egy ötöst tornából. Az ötös tornából olyan csudadolog volt, amiről korábban nem is álmodhattam. Félénken odamentem hozzá és mondtam, hogy akkor egye fene, megpróbálom. Annyit tudtam, hogy a futás és a távolugrás is az atlétikába tartozik, de nem igazán éreztem magam ezekre termettnek. Megkérdeztem, hogy mi van még az étlapon, miből választhatok. A kezembe nyomott egy medicinlabdát. Nevezzek súlylökésre, szólt az ukáz.

A következő néhány hét során, amíg a többiek futották a köröket, vagy pattogtatták, esetleg rúgták a labdát, én a pálya melletti füves részen dobáltam a homokkal kitömött bogyót. Néhány tanácstól eltekintve fogalmam sem volt arról, hogy mi a helyes technika, hogyan is dobhatnám messze.

Ezzel az előélettel álltam rajthoz életem első sportversenyén. Körülöttem legalább kétszázan, mindenféle sportágak képviseletében. Ilyen-olyan futó-, ugrószámok, különböző dobálós és közben hangosan kiabálós sportok, amikről a súlylökésnél is kevesebbet tudtam. Szerencsére névsor szerint következtünk, így volt néhány percem megnézni, hogy a nálam tapasztaltabbak hogyan dobják a súlyt.

Némi feszült várakozás után végre a körbe szólítottak. A vállamhoz emeltem a súlyt és ellöktem. Pontosabban inkább dobtam, hiszen súlylökésnek kevésbé volt nevezhető, amit produkáltam. Amikor leért a súly, mély csend támadt körülöttem. Nem igazán értettem, hogy miért. Gyorsan átgondolva az elmúlt néhány percet, biztos voltam benne, hogy nem követtem el semmilyen durva szabálytalanságot. Végül kiderült, hogy mi volt a csend oka. Méterekkel messzebb löktem a súlyt, mint az előttem levők bármelyike. A pontos számokra már nem emlékszem, de valahol 13-14 méter környékén voltak az addigi dobások, nekem pedig 16 méternél is messzebb repült.

Még két körben dobhattam, de azok már érvénytelenek lettek, mivel mindkét alkalommal beléptem a pályára. Nem voltam tisztában a szabályokkal és nem tudtam, hogy a dobókört hogyan, mikor és hol kell elhagyni.

A verseny után odajött hozzám Karcsi bácsi, a városi atlétikai klub edzője. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem lejárni edzeni velük. Érdekes kihívásnak tűnt a dolog, végül igent mondtam.

Az első edzésen a kezembe nyomott egy kalapácsot. Kölyöksúly volt, a korosztályom standardjénél egy kilóval könnyebb. Megmutatta, hogy hogyan kell megpörgetni és hogy merre kell elengedni. Az első dobásommal kidobtam a kalapácsot a pályáról. Nem mellé, hanem túl. Az atlétikai centrum másik végén, a kerítésnél esett le. Ugyanaz a csend következett, mint a súlylökésnél a versenyen.

Innentől kezdve szorgalmasan jártam az edzésekre. Hétfőn, szerdán és pénteken suli után egyből rohantam a pályára, vagy a konditerembe. Meglepő volt tapasztalni magamon a változásokat. Itt-ott elkezdett dudorodni az izom. Bár az osztály pufibb részét erősítettem, a súlyommal teljesen elégedett voltam. 185 centihez 90 kiló. Mindehhez apránként nőttek a mindenféle muszklik, jó érzés volt.

A technikám sajnos csapnivaló volt. Amikor már forgásból dobtuk a kalapácsot, igen nehezen éreztem meg a megfelelő mozdulatokat. Erőből nagyon messze tudtam vetni, de a dobótechnika egyre inkább hiányzott. Ennek ellenére egyre közelebb kerültem a különböző minősítő szintekhez. Azt mondta Karcsi bácsi, hogy, reális cél lehet Athén, vagy Peking.

Azonban nem ezen az úton haladtam tovább. Több dolog is másfelé taszított. Egyebek mellett egy bokaficam és térdficam. Az iskolai előmenetelem is egyre több munkát igényelt. Ahogy közeledett az érettségi, ideje volt a továbbtanulásra is gondolni. A sérülések és a többi történés együttesen arra sarkallt, hogy abbahagyjam a kalapácsvetést.

Ez a kép öt nappal a térdficam előtt készült:

A középső kép pedig négy és fél évvel, illetve 50 kilóval később:

A jobb oldali pedig néhány hete készült, a középsőnél 40 kilóval könnyebben. Tavaly nyáron néhány kilóval könnyebb voltam, mint most, de ez nem aggaszt. Az elmúlt időszak számos nehézséget hozott, amik hagytak némi nyomot. A cél, a hosszú távú trend viszont töretlen. Ismét elérni az optimális testsúlyt. Mindezt úgy, hogy hozzá jön a többi járulékos dolog is. Önbizalom, magabiztosság, erőnlét. Hosszú folyamat ez. Négy éve vágtam bele, a vége még arrébb van.

Keresem az egyensúlyom. 

Hogyan segíthetsz? Ha bántás helyett támogató vagy, az már bőven elég. Egy kis biztatás mindig jól jön. Negatív, gonosz kritikából, dagizásból, beszólásból kaptam eleget az évek során, nem érdekel, tartsd meg magadnak. Tisztában vagyok vele, hogy még 10-15 kilót le kell adni. Van, akinek ez önmagában komoly túlsúlyt jelent. Nekem ez azt mondja, hogy ennek az útnak a 80 %-át már megtettem. Ez az én személyes Ironmanem.

Ha elmeséled, hogy te honnan indultál és merre tartasz, azzal sokat segítesz. Jó látni, hogy nem vagyok egyedül és más is hasonló kihívásokat vállal fel.

Te hogyan kezdted? Merre tartasz? Mi lendít át a nehéz napokon?

Zoli