Április 20-án futom a negyedik maratonomat. 

Ez úttal nem helyeztem magamra a négy órán belüli idő terhét. Tavaly a Sparon annyira akartam. És nem sikerült, ami miatt volt egy kis rossz szájíz. Haragudtam utána magamra, mert nem tudtam a teljesítésnek felhőtlenül örülni e miatt. Katarzis helyett maradt az érzés, hogy most pofára estem. Egyáltalán nem volt jó. Aztán persze utána már örültem, mert nem adtam fel, és egy maraton az mégis csak egy maraton, de a befutó pillanata nem a felhőtlen örömről szólt.

De miért nem? Nem vagyok én élsportoló, akinek minden másodperc számít. Hobbi sportoló vagyok, és, bár tűzök ki célokat, de egy elbaltázott verseny miatt nem dőlhetek a kardomba, hiszen azért csinálom, mert szeretem.

Ez úttal megkímélem magam ettől a stressztől. Ez nem azt jelenti, hogy nem készülök fel tisztességesen. Az áprilisi Maratonmant edzésnek fogom fel, ezért időterv nélkül fogok a rajtvonalra állni. A hosszú (30+ kilométer) edzések alapján tudom, hogy már ilyen hosszú távon is képes vagyok alacsony pulzussal az 5:50 körüli tempót tartani.

Egy biztos: nem fogok a tavalyi hibámba esni, amikor is annyira ragaszkodtam a célidőmhöz, hogy jól elfutottam az elejét, pedig 10 fokkal melegebb és 100%-al párásabb volt az idő, mint amiben edzettem. Aztán meg harcolhattam a kalapácsos emberrel az utolsó 10 kilométeren.

Egy maraton teljesítése mindenképpen öröm. Ez úttal nem fogom hagyni, hogy a teljesítmény-kényszer elvegye tőlem az a boldogságot, amit egy maratoni befutó nyújt.

Ancsur