Dolgozni kell. Sőt, dolgozni tulajdonképpen jó. Hiába szidjuk időnként az éppen aktuális munkahelyünket, vagy a hülye főnököt, mégis jó. Nem csak azért, hogy legyen pénzünk, hanem azért, hogy azt érezzük, hogy valamilyen szinten fontosak vagyunk. Hogy azt érezhessük, hogy ebben a nagy világban, amiben mi csak apró porszemek vagyunk, a mi kis nyomorúságos létünkkel mégis változást hozunk valahol valakinek valamiben.

Munkát elveszteni többféleképpen lehet. Jobb esetben fel tudsz rá készülni. A levegőben van, hogy megszűnik a cég, vagy az, hogy létszámleépítés lesz. Vagy a főnököd már sokadjára von felelősségre és egyértelműen elégedetlen veled.

Rosszabb esetben derült égből villámcsapásként ér a hír. Aminél nagyobb igazságtalanság nem nagyon történhet. Ami abszolút elkerülhető lenne, ha az emberek nem lennének önzők és csak minimális szinten érdekelné őket a másik. Ilyet a legrosszabb, leghülyébb, leglustább dolgozóval sem lehet csinálni. A leghülyébb, leglustább, legszerencsétlenebb is megérdemel annyi tiszteletet, hogy fel tudjon valamilyen szinten készülni.

Én nem vagyok se hülye, se szerencsétlen, se lusta.

Tegnap közölték velem, hogy ma van az utolsó napom.

Nem a tény fáj, hanem a hogyan.

Egy munkát elveszteni olyan, mint meggondolatlanul szakítani valakivel. Akkor kezdjük el igazán értékelni, amikor már nincs. Ez az élet legtöbb területére igaz. Passenger tud valamit. (Angolosok előnyben.)

Ancsur