Negyedik nekifutásra végre sikerült egy négy óra alatti maratont teljesíteni. Éppen hogy csak, vagyis nagyon ki lett centizve (3:59:17) de a lényeg, hogy hármassal kezdődik.
Ezzel az eredménnyel 10 percet vertem az eddigi legjobb 4:10-es időmre.
Természetesen nagyon örülök ennek az eredménynek, mert már tavaly is ez volt cél, de akkor annyira ráfeszültem, hogy nem sikerült. Most nem stresszeltem magam azzal, hogy 4 órán belül KELL futni és tádáám. Az is sokat jelentett, hogy iramszarvas nyulazott nekem. Sokkal jobb és tapasztaltabb futó nálam és folyamatosan azt mondta, hogy meglesz, és hogy szép, egyenletes tempót megyünk, én pedig elhittem neki, hogy képes vagyok négy órán át 5:40-es ezreket futni. És tényleg :)
Köszönöm még egyszer.
Aztán most, hogy a verseny utáni euforikus állapotot követően megint itt vannak a szürke hétköznapok, elgondolkoztam.
Vajon miért tartott ilyen sokáig beérni négy óra alá? Tudom, hogy nem kellene magamat másokhoz hasonlítgatni, mert mindenkinek a saját útját kell végig futnia, de a kisördög most azt kérdezgeti, hogy miért van az, hogy valaki elsőre is megfutja ezt? Vagy még sokkal jobbat? Miért fejlődök ilyen lassan? Mit csinálok rosszul?
Nyilván sokkal jobb lenne, ha lenne edzőm, de az most sajnos nem fér bele.
Aztán jó lenne végre 60 kiló alá menni, de egyszerűen nem megy le rólam egy gramm sem, vagy ha igen, akkor onnan ahonnan nem kéne. Hiába kajanáciskodok, nem és nem. Eléggé idegesítő.
Na, de ne sírjunk, inkább nevessünk:
Ancsur