Nézem a nagyatádi nevezési listát. Már nincs ott a nevem. Nem, idén nem leszek ironman. Vagy inkább úgy írom, hogy nem idén leszek az.

Ennek ellenére öt nap múlva én is ott fogok állni a Gyékényesi-tó partján és nagyon fogok szurkolni az összes ismerősömnek, főleg az elsőbálozóknak. Tudom, hogy mennyi lemondással, áldozattal jár ez az Út. Tudom, hogy össze fog szorulni a torkom és egy kicsit szomorú leszek, mert nem olyan formában leszek ott, ahogy terveztem. Tudom azt is, hogy ennek így kellett történnie.

Voltak, akik azt mondták, hogy a baleset ellenére is rajthoz kéne állnom. 

Voltak, akik azt mondák, hogy felejtsem el ezt a triatlonos bohóckodást.

Voltak, akik mellettem álltak. Feltétel nélkül. Szeretettel. Sok szeretettel.

Nekik köszönettel tartozok. Egy régebbi blogposztban azt írtam, hogy mozgás nélkül lehet élni, de nem érdemes. Barátok nélkül viszont nem lehet élni. Vagy ha mégis, akkor én azt abból az életből nem kérek.

Ezen az Úton a barátaimmal megyek végig. Együtt ülünk a vonaton. Vannak, akik csak néhány megállóra maradnak, majd leszállnak. Vannak, akik végig elkísérnek. Mindannyian tanítanak nekünk valamit.

Ezen a versenyen a barátaimmal megyek végig. Váltóan a pályán, szurkolva a pálya szélén. Minden ilyen élmény tanít nekünk valamit. Türelmet, alázatot, kitartást, céltudatosságot, empátiát.

Köszönöm a barátaimnak, hogy mellettem vannak. 

És persze hajrá mindenkinek szombaton! A tóparton találkozunk :)

Ancsur