Szálka egy apró falu Szekszárd közelében. Egyszerűen varázslatos itt. A táj. A tó. A minden. A legjobb az egészben, hogy rendeznek itt egy triatlon versenyt. Persze, a Gyékényesi tó gyönyörű, és valóban, elég menő a Balcsiban úszni és a Tagorén futni, de nálam Szálka minden visz.
Az "igyunk meg egy üveg bort a mólón", "ki tud adni tusfürdőt/fogkrémet/alvós alsógatyát?", "jaj, pont a derekam alatt van egy göröngy", "ne horkolj, mert kidoblak a sátorból!", "húzzál odébb nagyon gyorsan, mert nincs elég helyem!", "jaj de fázom", "jaj, de melegem van", "jaj, már reggel van?!" kezdetű romantikus sátras éjszakát követően lassan elkezdtük a készülődést. Én szokás szerint kellőképpen összeszedetten, előre megtervezett terv alapján, minden lépést alaposan megfontolva idegesen és teljesen szétszórtan headless-chickenkedtem, de legalább a többieknek volt min röhögni. "Jaj, nem hoztam magnéziumot, szerezni kell pumpát, kinek van imbusz kulcsa? Hol van a ...? Nem tudok enni, na jó eszek valamit, de nem esik jól, na jó, akkor iszok egy kávét és letuszkolok egy banánt. Jó ez a triatlon, de miért kel hozzá ennyi cucc? Szálljatok le rólam, nem vagyok ideges és nem akarok róla beszélni!" kezdetű mondatokkal szórakoztattam a lelkes közönséget. De mivel10-től volt a rajt, bőven volt időm szerencsére.
Pacsi, közös fotó a Polysokkal, aztán be a vízbe. Úgy éreztem, hogy jól megy az úszás, bár kicsit rövidebbnek éreztem a pályát, ami valószínűleg igaz is volt, mert 34 percet mentem, ami túl gyorsnak tűnik. Gyors depó után indulhat a tekerés. Négy darab elméletileg 22 kilis kör, ami valójában csak 20, tehát 9 kilométerrel rövidebb volt a táv. Odafele hátszél és suhanás, vissza brutális pofaszél és küzdés az egyébként nagyon élvezhető, néhány emelkedővel tarkított pályán. Jó volt, hogy a körözés miatt háromszor is találkoztam a segítőimmel, hiába, élni tudni kell, egyből két jó pasi leste minden kívánságomat és szerezték be például az életmentő magnéziumot. Az utolsó körnél gyors fejszámolást követően örömmel nyugtáztam, hogy megvan a 30-as átlag.
Ismét depó és irány a hullámvasút pálya. Jól ment a futás. A kombó edzések alatt is azt tapasztaltam, hogy a pulzusom lent van melegben is és simán mennek a 6 perc alatti ezrek. Szerencsére itt sem volt másképp. Két órán belüli félmaratont szerettem volna.
A fiúk egyébként nagyon megkönnyítették a dolgom: nem tudom, hogy csinálták, de én a pályán kigondoltam, hogy mit fogok kérni a következő körre, ők meg, mire odaértem már adták is a sótabit, sós paradicsomot, szóval a telepátia szakkör sikeres volt.
Az utolsó körben ismét elkezdtem számolgatni. Amúgy sem vagyok egy számmisztikus, de most a fáradtság miatt is elég nehezen ment, de arra jutottam, hogy egész jó időt megyek, bőven 6 órán belül.
Minden befutó örök élmény. Tisztán emlékszem az első maratonira, de a negyedikre is, az első féltávra, a BSZM-re, nagyatádi váltókra. Ez olyan intenzív élmény, ami egész egyszerűen beleég az ember tudatába. Olyankor egyszerre sírok és nevetek. Ez most sem volt másképp. A célban várt két ölelés, én viszont alig álltam a lábamon.
Beletettem ebbe most mindent. Semmi nem maradt bennem de az enyém volt minden. Éppen ezért csinálom.
Aztán Pali megkérdezte, hogy tudom e mennyit mentem? Nem, nem tudom.
5 óra 22 perc. Ha tízszer nem kérdeztem vissza, hogy "mennyit?!", akkor egyszer sem. Ha hozzátesszük a bringából hiányzó 9 kilométert, akkor az 5:42 körüli idő. Ez számomra felfoghatatlan, még most is. Olyan emberek mennek ilyen időket, akikre felnézek, és akiket példaképnek tekintek. És most nekem is sikerült.
Részidők:
úszás: 34 perc
depó 1: 3:40
bringa (81 km): 2:42
depó 2: 3:23
futás: 1:58 (1. kör 30:10, 2. 29:00, 33. 29:29, 4. 29:16, az utolsó kilométer pedig 5 perces volt :)
Hivatalos célidő: 5:22:00
(Csak összehasonlításképpen: tavaly 7:14-et mentem a Balatonmanen. Persze az egy nehezebb pálya, de azért a különbség... Szembetűnő.)
Aztán amint kezdtem magamhoz térni, szóltak, hogy első lettem. Ezt már tényleg nem akartam elhinni, de tényleg ott volt a papíron, feketén, fehéren, hogy a kategória 1., abszolút 2. helyet szereztem meg.
Győztem. Aranyérmet akasztottak a nyakamba. Álltam a dobogó tetején és még mindig nem fogtam fel. Sőt, még most sem hiszem el.
Akartam. Akartam ezt a versenyt. Nagyon. Azt, hogy az enyém legyen minden perce, minden küzdelmével és szépségével együtt. Nagyon bennem volt a bizonyítási vágy. Nem másnak, hanem magamnak. Hogy végre elhiggyem, hogy nem vagyok lassú. Hogy kézzel fogható bizonyítékom legyen arra, hogy fejlődtem és ehhez számok és időeredmények kellenek. Idén ez a verseny volt a fő versenyem. Készültem is rá rendesen, meg nyilván a baleset előtti ironmanes edzésmunka sem veszett kárba.
Érdemes.
Köszönöm mindenkinek, aki hozzá tett, ahhoz, hogy ezt átélhessem.
De nincs megállás. Megyek tovább az úton, ami maga a cél, ami acél :)