Pár hete átvettünk egy igencsak ütős posztot arról. hogy miért "jó" felkészületlenül nekivágni a versenyeknek. Nem hiszem, hogy az abban leírtakat tudnám überelni és nem is akarom. Minden egyes szavával egyetértek. Ellenben azt érzem, hogy a témáról nem lehet eleget beszélni, ami valószínűleg azért van, mert az üzenet nem jut el az érintettekhez. A tagadás nyilván egyszerűbb, mint szembenézni a valósággal.
Én is beleestem ebbe a hibába, sajnos, vagy inkább hála istennek, össze is szedtem egy olyan komoly sérülést, ami egy életre megtanított arra, hogy vigyázzak magamra. Azóta reménykedek abban, hogy nem kell mindenkinek eltörnie a medencéjét ahhoz, hogy ésszel csinálja. Elrettentésként lásd a fotót a poszt elején. Nem volt vicces.
Szerintem alapvetően kétféle ember, illetve hobbisportoló van. Az egyik hosszú távon gondolkozik, a másik pedig rövid távon. Az előbbi azért sportol, hogy egészséges legyen és azért, hogy 10-15 év múlva is tudja űzni a választott sportágat és persze azért, mert szereti amit csinál és az élete része. A hosszú távon gondolkodók esetében előfordul, hogy az eredmények lassabban jönnek mint a kilométernáci társaiknál, hiszen őket nem a teljesítménykényszer hajtja, hanem az öröm, amit a sport okoz. Bár lassabban jönnek az eredmények, de cserébe nem égnek ki. És ami a legfontosabb, nem, vagy jóval ritkábban sérülnek le. Amúgy meg mi van akkor, ha négy maraton kell ahhoz, hogy végre négy órán belül fusd? Vagy csak a harmadik iromnaned lesz 13 órán belül? Vagy ha Pistike 4 hét alatt eljut az első 5 kilométerig, te meg még mindig "csak" háromnál tartsz? Amíg igazán szereted és élvezed azt, amit csinálsz, semmi. Amint elkezded magad másokhoz hasonlítgatni és ész nélkül hajtani, megtörik a varázs.
Aki a gyertyát mind a két végén égeti, az ne csodálkozzon, hogy még nincs 30 éves, de már tönkre vágta a csípőjét, térdét, az ízületeit. Persze, le lehet futni egy maratont csak úgy, passzióból, nulla készüléssel, hogy megmutassuk a világnak, hogy milyen fasza gyerekek vagyunk. Aztán lefikázni azokat akik rendesen készülnek, hogy "minek futsz hosszúakat? Én néhány 10-15 kilométeres futásból toltam le." Komolyan, egyesek annyira el vannak tévedve. Végig lehet szenvedni az ironmant is 15-16 óra alatt és a taknyon csúszva bekúszni a célba. A kérdés az, hogy érdemes -e? Valószínűleg meg tudtam volna csinálni idén az iromnant, a baleset ellenére is. Az én döntésem volt, hogy elhalasztom, pedig sokan próbáltak rábeszélni az ellenkezőjére. De nem akartam taknyon csúszva beérni, csak azért, hogy elmondhassam magamról, hogy bár majd' bele döglöttem, de látjátok, megcsináltam. Én. Én. Én. Nem. A sporthoz tisztelet kell és alázat. A sport ez egyik legjobb tanítómester, de csak akkor, ha figyelünk rá. Aki figyelmen kívül hagyja a jeleket, annak nem tud tanítani sem tiszteletet, sem alázatot, sem türelmet. Mert a türelem is fontos tényező, és a fokozatosság. Nemre, korra. testsúlyra való tekintet nélkül tisztelni kell a testünket és vigyázni rá, mert csak egy van belőle. Aki mindent egy lapra tesz fel, gyorsan és azonnal akarja elérni az irreális céljait és a fájdalmak ellenére tolja és tolja, az ne lepődjön meg, ha 40 éves korára egy roncs lesz akinek minden mozdulat kínszenvedés.
Akkor már késő lesz. Most még nem az.
Vigyázzatok magatokra!
Ancsur
