Kedves Apa!
Hihetetlenül gyorsan telik az idő itt, ezen a világon. Már három éve annak, hogy elmentél. Ha jól sejtem, a rohanó idő fogalma neked már nem létezik. Sőt, az idő, mint olyan, sem létezik. Nem kell azon aggódni, hogy időben befejezd a rád bízott munkát, vagy azon, hogy elkésel, vagy hogy lekésel bármiről is. Mi itt a földön még az idő korlátai között élünk. Mondhatjuk azt is, hogy az idő sakkban tart minket. Sőt! Esetenként fogságban. Az életünk a másodpercekről, percekről, órákról és napokról szól, éppen ezért jelen tudati szintemen nem is tudom felfogni, milyen lehet az időtlenség. Az öröklét. Csak sejtéseim vannak. Ott nyugalom van. Egyensúly. Harmónia. Az öröklétben a kirakó minden egyes darabja a helyére kerül. Most, ahogy ezt leírtam, választ adtam magamnak egy olyan fontos kérdésre, ami három éve újra és újra felmerül bennem. Vajon miért kellett ilyen hamar elmenned? Talán azért, mert a földi életedből éppen a fent felsoroltak hiányoztak. Nem volt nyugalmad, vagy ha mégis, akkor csak rövid időre. Nyughatatlan, harcos lélek.Szélsőségesen csapongó, ugyanakkor metszően intelligens. Egyszerre csodáltalak és sajnáltalak ezért. Mert láttam, hogy kínlódsz. De nem tudtam neked segíteni, ezért csak tehetetlenül néztem. Illetve néztük, mi mindannyian, akik szerettünk.
Aztán három éve a harcod véget ért.
Azt hiszem, mindent értek.
Tudom, hogy megtaláltad azt, amit itt hiába kerestél. És már senki nem veheti el tőled.
Nyugodj békében. Örökre.