Figyelem: durva fogalmazás. Tényleg.

Forrás: Jamie Poole / Cat Beekmans / Elephant Journal

Így születtem.

Talán már előre tudtad, hogy ezt fogom mondani. "Jó gének", a celebek interjúiban ez egy igen tipikus válasz.

De van valami, amit nem biztos, hogy tudsz. Az igazság az, hogy te is kibaszott jó testtel születtél.

Mielőtt rákos lettem, rendszeresen edzettem, mert amikor nem voltam elégedett magammal, tényleg nem szerettem magamat. Gondolatban meghatároztam néhány számot. Amikor ennél nehezebb voltam, igazán gyűlöltem a testemet. Szóval elkezdtem futni, mert a futás minden más edzésformánál jobban fogyasztotta a zsíromat.

De gyűlöltem futni. Borzasztóan rossz voltam benne.

Az elején túl gyorsan futottam, már öt perc után úgy éreztem, hogy hányni fogok. Ha nagyon megnyomtam és kibírtam tíz percig, félre kellett állnom, nehogy összeessek.

Minden perc büntetés volt. Már a cipő felvételének pillanatától kezdve. Kimenni a hőségbe, pattogni az aszfalton, mindezt azért, mert valami szörnyűt tettem. Túl sokat ettem. Hagytam, hogy az étel elvegye tőlem azt, ami jó. Sosem voltam elég jó. Dagadt voltam. És legfőképpen: nem voltam érdemes a szeretetre. A 40-50 perces futás végig arról szólt, hogy tele vagyok rossz érzésekkel, és folyamatosan átkozom magamat a hibáimért.

És akkor rákos lettem.

Már a diagnózis előtt hónapokkal problémáim voltak a légzéssel és a nyeléssel. Folyamatos, irritáló, száraz köhögés, állandó fáradtság. Nem nagyon edzettem, mégis gyorsan fogytam. És volt egy csomó a nyakamon.

"Azt hiszem, rákos vagyok." Mondtam egy barátomnak, miután újra három kilót fogytam egy hét alatt.

"Biztosan az van, mert soha nem fogytam így. Állandóan küzdenem kell a kilókkal és most pedig csak úgy lepotyognak rólam."

"Legyél boldog, én is szeretnék három kilót fogyni." - mondta ő.

A 175 centis magasságomhoz 68 kilóról 58 kilóra fogytam két hónap alatt. Több bókot kaptam, mint bármikor. "Ez igen, fogytál, csodásan nézel ki!". "Köszönöm, rákos vagyok." És utána kínos csend következett.

Egyáltalán nem számított, hogy a bőröm lóg, sötét körök vannak a szemem körül, a hajam olyan, mint egy németjuhász bundája, a testemet elborító foltokat pedig korrektorral takarom el. Az emberek folyamatosan azt mondták, hogy milyen jól nézek ki.

Néhány héttel a műtétem után Spanyolországba mentem. Az idegenek megállítottak és azt mondták, hogy gyönyörű vagyok. Ez egyáltalán nem ritka Madridban, önmagában nem is lenne nagy újdonság. Kivéve, hogy egy csapat srác megkért minket a haverommal, hogy csináljunk róluk egy fotót. Amikor elvettem a kamerát, hallottam, hogy a fiúk a szépségemmel viccelődnek. "És még egy tetkója is van! Láttad a tetkóját?" Ez a megjegyzés egyszerre volt szomorú és lázító.

Legszívesebben ezt válaszoltam volna: "Tudod, hogy miért látod a tetoválást a csípőmön? Leesik rólam a gatya, mert ráos vagyok." Nyolcas helyett négyes lett a méretem. Gyűlöltem. Egyáltalán nem tartottam szexinek magamat, bár mindenki ezt mondta.

Betegnek éreztem magam.

A tükörbe néztem és nem tetszettek a gödrök az arcomon, vagy a lógó melleim.

Alapvetően atletikus alkatom van. Gömbölyű a fenekem és formás a combom. Mindez elveszett, amikorra négyes lett a méretem. Nincsenek ívek, nincs erőm. Ennek egyáltalán nem kellene "szexinek" lennie.

Mi a baj a társadalommal? Miért néz ki jól a betegség?

A műtétem után az orvos azt mondta, hogy pihenjek. Nem futhattam. Amit gyűlöltem, amikor akkor csináltam, amikor telezabáltam magam és büntettem a testemet, azzá vált, ami a leginkább hiányzik. Elszomorított, amikor láttam az ablakból az utcán futókat. Megfogadtam, hogy mihelyt jobban érzem magam és lesz elég erőm kimozdulni, újra futni fogok.

Ezúttal jutalom lesz, nem büntetés.

És ahogy futottam, köszönetet mondtam a lábaimnak. Azoknak a virgácsoknak, amiket gyerekként gyűlöltem, mert túl nagyok voltak. Most ezek a nagy lábak kibaszottul jó lábakká váltak. Pont azért, mert nagyok és bátrak.

Szóval így lett fantasztikus az én testem. Ezzel születtem. Csak éppen nem tudtam róla. Nem értékeltem. Most minden napom azzal telik, hogy kifejezem a szeretetemet és a hálámat a lábamnak, a combomnak, a fenekemnek, a csillogó szemeimnek és az elmémnek.

Szeretlek, fantasztikus vagy.

Kibaszottul jó testem van. És neked is!

Ismerem az értékemet. (egy vers)

És nem a fenekem méretétől vagy formájától függ
Nem is attól, hogy a rúdon riszálom
Vagy csak úgy rázom.
Tudom, hogy az értékem nem a mellem méretétől függ
És nem is attól, hogy mire gondolsz, mit tennél a testemmel
Ha hagynám neked.
Azonban a melleim és a fenekem mind csodálat tárgya,
Festményekre kellene festeni, vagy szoborrá alkotni, tisztelni és imádni,
De nem határoznak meg engem.
Gyönyörű vagyok
Szexi vagyok
A fenekem gömbölyű
És feszes
És erős
És kemény
És van két erős lábam, amin állok.
És egy hátam, ami sokkal többet tart.
És két kezem, ami szíveket tartott a kezében
És alvó gyerekeket vitt az ágyba.
Van egy testem a melleim mögött
Ami nemzeteknél is nagyobb szívet tart
Ami sokakat szeretett
A csendes szerető érzékiségével.
Az ajkaim a vigasz szavait suttogják
A szemeim a fájdalmon át is csillognak
A füleim az előtt meghallják a gondolataidat, hogy megszólalnál
Az elmém pedig, tele ötlettel és vággyal
Ami mindig éberen és élénken gondol arra, ami én és te és
Mi
És mások.
Ez vagyok, darabokból egésszé
Magában egyik sem határoz meg.
Nem a méret, a forma, vagy a láb íve vagyok
A magamé vagyok.
Én döntöm el az értékemet.