mi, a közönség, pedig ott ültünk némán. Senki sem mozdult, csak néztük a hófehér vásznat. Percekig ültünk így, miközben könnyezve néztem anyámra, aki szintén sírt. Megsimogattam a karját, láttam, ahogy fogják apámmal egymás kezét. Majd egyszer csak mozgolódni kezdtek az emberek és szépen lassan elindultunk kifelé mi is. A villamoson sem beszéltünk túl sokat, a filmről egyáltalán nem esett szó. Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok című alkotása anyámnak az egész életét idézte vissza, nekem csupán azt a 13 évet, amit a nagymamám ápolásával töltöttünk.
Legutóbb, mikor a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanra elvittem őket, úgy éreztem, hogy anyu közelebb került hozzám, mert rálátást kapott az én generációmra. Jó érzés volt, hogy bár nem értjük egymás világát, de ez a fajta bepillantás mégiscsak empatikusabbá tette. Ahogy én is jobban értem őt, minél többet tudok róla és a múltjáról. Ma már tudatosan keresem is ezeket a lehetőségeket, hisz nem sok időnk volt egymásra ezelőtt. Vagyis hazudok, mert volt, csak én éppen tomboló tini korszakomat életem és kicsit sem tudtam, vagyis inkább akartam, figyelembe venni másokat.
Aztán rákényszerültem, hogy ezt a hozzáállásomat fokozatosan adjam fel. 2001-ben a nagymamám, édesanyám legfőbb szövetségese és hőn szeretett édesanyja, stroke-ot kapott. Habár már nálunk élt a mamám egy ideje, de most egyik napról a másikra a rengeteg szerep mellé édesanyámnak jött még egy -az ápoló- és mindegyik fronton nem lehetett helyt állni ugyanolyan mértékben, mint azelőtt. Úgy távolodtunk el, hogy közben egymás mellett álltunk. Ő ingerült volt és fáradt, hisz a rengeteg munka után még otthon is folytatta a munkát, miközben mi is állandóan szenvedtünk valamin, legfőképpen azon, hogy úgy alakultak a dolgok ahogy. Mindannyian (anyu, apu, a testvérem és én) egyedül maradtunk a problémáinkkal, és ahelyett, hogy kibeszéltük volna magunkból, inkább csak vagdalkoztunk és bántottuk egymást.
Teltek az évek és egyre jobban tudtunk alkalmazkodni a helyzethez és egymáshoz, egy idő után már együtt nevettünk, mikor nagyim eltorlaszolta a tervezőasztallal a szobájának a bejáratát, vagy kipakolt mindent a kertkapu elé, hogy ő most hazamegy. A nevetés nagyon sokat oldott és nagyon nagy segítségünkre volt. Természetessé vált, hogy Mami velünk van és habár senkinek sem volt könnyű, de valahogy az ő betegsége indított el újra édesanyám felé.
Anyu minden nap küzdött érte, minden nap ellátta és amennyire erejéből telt foglalkozott vele. Megölelgette reggel, megszeretgette este és mesélt neki. Újra és újra elmesélte ki kicsoda, kivel mi van éppen, de azt is elmesélte neki, hogy ő kicsoda, hogy került hozzánk és kik vagyunk mi. Nem mindig tudta a választ Mami, de az biztos, hogyha vendégek jöttek, összeszedte magát és olyan kérdéseket tett fel, és néha olyan beszélgetésekbe fogott, hogy ámultunk. Szerette a nyüzsgést, de csak addig amíg vele foglalkoztunk. Amint anyu figyelme másokra irányult, Mami hívogatni kezdte, vagy magához szorította és csúnyán nézett a vendégekre :)
Erős kötelék volt köztük mindig is, a ráutaltsággal pedig még erősebb lett. Bevallom irigyeltem azt az összhangot, ami kettőjük között volt. Anyu mikor nosztalgiázott mindig úgy jellemezte a kettejük kapcsolatát, hogy cinkosok voltak. Mindig számíthattak egymásra és mindig mindent megbeszéltek. Ezzel szemben mi nem értettünk szót, én nem fogadtam el anyám látásmódját és nem tiszteltem. Aztán valahogy az a szeretet és tisztelet, amivel a nagymamám felé fordult a betegsége alatt felébresztette bennem is ezeket az érzéseket.
Igényem lett rá, hogy a kettőnk kapcsolatán dolgozzak és amennyire lehet ez a két, nagyon más világ megférjen egymással. Sok munka volt, mindkettőnk részéről, de mára azt gondolom elfogadjuk és tiszteljük egymást és ebben nagy szerepe volt a nagymamámnak és az ő gondozásával töltött időszaknak.
Maminak puha és selymes volt a bőre, akár egy gyermeké, a szemei pedig kékek, akár a tenger. Nagyon szeretett jókat enni és ha tehette kiválogatta a húst, a köretet pedig otthagyta. A betegségét követően engem gyakran Évának szólított, néha meg Anyának, ahogy a lányát is. Ha egyedül hagytuk kitartóan szólongatott minket, míg végül valaki kiment hozzá. Nem tudtam hogyan fog majd bennem tovább élni, ha már nem lesz köztünk, de végül ez a kép maradt meg, ha rá gondolok.
Édesanyám tiszteletére és nagymamám emlékére köszönettel és szeretettel
Ági
