Úgy hozta a sors, hogy mostanában sokat beszélgetünk a csapatjátékról. És itt nem szűkíteném le a kört kifejezetten a sportra. Csapatjátéknak tartom a munkakapcsolatokat, a párkapcsolatokat és mindenféle kapcsolatot, még a kamionvezetést is.

Az ember eredendően társas lény, akkor érzi jól magát, ha körülveheti magát más szerető lényekkel. Én ezt teszem például az edzéseimen. Előfordul, hogy a sport háttérbe szorul a jó hangulat miatt. Ha egyedül lennék, tuti jobban koncentrálnék, de vajon tudnék-e olyan teljesítményt kihozni magamból egyedül, mint amikor többen vagyunk az edzésen? Mikor sokadjára szól ránk az edző, hogy fogjuk be a szánkat és figyeljünk oda jobban? Részemről a válasz a nem. Fizikálisan a teljesítményem, a koncentrációm, talán ha a 80%-t eléri, viszont a többiek olyan energiát adnak nekem, amitől megtáltosodom. Boldog vagyok velük és ezt egy szuperszigorú és szuperkoncentrált edzéstől nem tudnám megkapni. Persze nem vagyunk egyformák, változó kiből mi hozza ki a legjobbat.

De nézzünk valami mást, például a zenét. Ha zenekarban játszol, nem fogsz kitűnni a tömegből, hacsak nincs szólód. Viszont ha sokan játszotok együtt, azt nehezebbnek gondolnám, hisz nem csak magadra, de a többiekre is ugyanúgy figyelned kell. Felmerülhet a kérdés, melyik jobb: egyedül, szólistaként sikeresnek lenni vagy tartozni valahová és részese lenni egy csapatnak? Mert ott ugyan nem feltétlenül veszik észre az embert, de a zenekar attól zenekar, hogy mindenki egyformán fontos benne. Nem hiszem, hogy kevesebbet ér valaki, csak mert nem tűnik ki a tömegből.

És az örök kérdés: a párkapcsolat. Tavaly rengeteget foglalkoztam önismerettel. Tanfolyamokra jártam, könyveket olvastam. És rá kellett jöjjek, hogy hajlamos voltam alárendelni magam a másiknak. Simán félretettem a saját érdekeim, a saját jólétem csak azért, hogy a szeretteimnek több/jobb/szebb legyen, mert azt gondoltam – hála az egómnak - ha nem így teszek, akkor önző vagyok. De megértettem, vagyis megtanultam, hogy végső soron a legfontosabb mindig önmagam kell legyek! Ettől még lehetünk egyenrangúak, élhetünk egyensúlyban!

Kimeríthetetlen a téma és azt gondolom mindannyian találtok példát erre a saját életetekben, ahol vagy amin el lehet gondolkodni.

Én részemről a vidámságot, a boldogságot, a csapatot választom, mert lehet ott nem vagyok kiugróan feltűnő és az is lehet, hogy többre lennék képes bizonyos szempontból, de egyedül lennék és az nem jó.

Hisz mihez kezdjek a sikerrel, ha végül nincs kivel megosztanom?

Szép napot,

Szilvi

Ironman 70.3 Budapest, Vandával a célban