Bár a súlyommal már négy éve foglalkozom, az érdemi változás 2012 elején kezdődött. Addigra már "csak" 123 kg voltam a korábbi 140 helyett. Viszont nem a tudatosság útján jutottam el az addigi állapotra. 140 kilósan elegendőnek bizonyult megváltoztatni az étkezési szokásaimat és az átlagosnál valamivel többet biciklizni. Úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint a vizes szivacs. Amíg tele van, elég megnyomni egy picit és máris folyik belőle a víz. Idővel már nem elég böködni, kicsit meg is kell nyomni. Minél kevesebb benne a nedvesség, annál több munkával jár kinyerni az újabb cseppeket. A végén már erősen kell csavarni-facsarni, hogy eljussunk a teljesen száraz állapotig. 2012-re jutottam el arra az állapotra, hogy már nem csöpögött magától a víz, egyre többet kellett tenni a változásért.
Első körben eldöntöttem, hogy futni fogok. Nagy lendülettel elindultam. Egészen 12 percen át tartott a lelkesedés. És amit produkáltam, az sem igazán nevezhető futásnak. Miután rájöttem, hogy a kását még mindig nem eszik forrón, elkezdtem más alternatívák után nézni. Némi keresgélés után több nagyon jónak tűnő edzéstervet is találtam. Első 12 hét, első 5 km, gyaloglástól a futásig, stb. Ezekből pakoltam össze magamnak egy olyan programot, aminek a segítségével 3 hónappal később már körbe tudtam kocogni a Margitszigetet. Bár még lassú voltam, mégis sikerült egyben teljesíteni 5 km-t!
A kilók viszont nehezen akartak olvadni. Majdnem 5 hónap telt el, mire megmozdult a mutató. Onnantól viszont nem volt megállás, a következő 5 hónap során leadtam 17 kg-ot. Sok minden változott közben. Elsősorban lelki munkára volt szükségem, hogy el tudjam engedni a szorongást, a gondokat és az ezekkel járó túlsúlyt. Kellett az első 5 hónap, hogy elkezdjek átállni fejben. Érdekes, hogy amíg nagyon dagi voltam, alig láttam magamon a terheket. Akkor kezdett el igazán zavarni a dolog, amikor már egy ideje dolgoztam rajta és nem akartak jönni az eredmények. Ezen kellett túllépni és minden elkezdett apránként javulni.
Jött a 10 km, majd a 15. 2013 áprilisára eljutottam a félmaratonig. Egyben le tudtam futni 21,1 km-t! Sok volt, megerőltető volt, korai volt, de mégis meg tudtam csinálni! Ráadásul sérülés nélkül jutottam el addig. Félmaratonból még kettőt teljesítettem tavaly, ez elég is volt. 2014-re nincsenek ilyen terveim. Rájöttem, hogy engem nem ez tesz boldoggá. A jelenlegi élethelyzetemben nincs szükségem a félmaratonra, maratonra, ironmanre ahhoz, hogy boldog legyek. Azaz, hogy pontosabban fogalmazzak, nem erre van szükségem, hanem másra. Az egyensúlyomat keresem, ami korábban kibillent. Erő-ellenerő. Ahogy visszalöktem, átbillent a másik irányba. Ezt az oda-vissza mozgást kell stabil egyensúlyba hozni. Önbizalommal teli, helyes önértékeléssel átitatott, egészséges, fitt életmódot teremtek magamnak. Ez számomra teljesen kielégítő. Most már látom, hogy a sport számomra nem cél, hanem eszköz. Egy építőkocka a sok közül. Ahhoz, hogy felépüljön a vár, másra is szükségem van. Helyes étkezés. Megfelelő folyadékbevitel. Sok-sok lelki munka és önismeret. Közösséghez tartozás. A hosszú- és rövid távú tervek összehangolása, a folyamatok megfelelő felépítése. Illetve át kell alakítanom a korábbi szorongásokat és meneküléseket pozitív érzésekké. Ahelyett, hogy magamba fojtanám a rossz dolgokat és magamba tömném a kaját, meg kell tanulnom ezeket kiengedni és a helyén kezelni. Ha a szorongással töltött órákat magam fejlesztésére, vagy kapcsolatépítésre szántam volna, sokkal előrébb tarthatnék.
Most már egyre inkább látom, hogy merre tartok és mit szeretnék. Úgy érzem, hogy százszor tudatosabban élem a napjaimat. Megtanultam kereteket adni sok mindennek, ami addig ad-hoc megoldásokkal teli káosz volt.
Kezd alakulni az önbizalmam. Jóval könnyedebben tudok már kiállni magamért. Korábban sokszor gondot okozott felemelni a hangomat, ebben is sokat fejlődtem. Olyan zenéket hallgatok, amiket eddig soha. Olyan filmeket nézek, amik eddig nem érdekeltek. Keményebbé, céltudatosabbá váltam. Az élet több területén sokkal jobb lett a figyelmem. Tudom, hogy az út még hosszú, de úgy érzem, az irány jó.
2013 nagyon nehéz volt. Számos olyan dologgal kellett megküzdenem, ami alatt korábban összeroppantam volna. Ha az életmódváltás előtt kapom ezt az évet, jó eséllyel 25-30 kilóval nehezebben zártam volna. Most már látom, hogy a kaja jó társ volt a bajban és a magányban. És itt nem epikus, állandósult, elhatalmasodó magányról beszélek. Ilyen sosem volt. Arra a magányra gondolok, ami egy-egy órára tud megszállni. Egy szomorú este, egy sötét délután. Ezen a területen is rengeteget fejlődtem. A fejem tetejéig ért a massza tavaly. Ehhez képest csak néhány kilóval vagyok több, mint nyáron. Továbbra is tele vagyok tervekkel és megtanultam előre nézni. Ancsur mellettem van és rengeteget segít. Összeraktam a céljaimat az évre. Hónapról-hónapra, hétről-hétre lebontottam, hogy mikor mi a feladat. Így nem nyom össze a rengeteg óra és km. Megtanultam részfeladatokra koncentrálni úgy, hogy közben a végeredmény is előttem van.
Én lettem Chuck Norris és MacGyver egy személyben.
Zoli
