Két elég komoly sportsérülésem volt három év alatt és mind a kettőt maximálisan a saját hülyeségemnek köszönhetem. Innen üzenem mindenkinek, hogy 4 hónap felkészüléssel nem futunk maratont és a jobbkezes utcánál az elsőbbséget megadjuk. Ez elég rossz arány, mert más évtizedekig sportol sérülés nélkül, de mentségemre szóljon, hogy mind a két esetből levontam a konzekvenciát: a medence törés óta edzek ésszel, vagyis pulzuskontrollal, a kulcscsont törés után pedig beláttam, hogy nem kell egy triatlonos szezon után ironmant csinálni. Engem a sérülések leginkább türelemre, alázatra tanítottak és arra, hogy szeressem végre magamat.

Kétségtelen, hogy a medence törés a "mekkora szopás?" skálán legalább 9 pontos, míg a kulcscsont törés csak 6 körül van. Akkor 4 hónapot teljesen ki kellett hagynom, ráadásul sokkal több szenvedéssel és fájdalommal járt, most viszont szerencsére elég gyorsan összeszedtem magam, és a baleset után 3 és fél héttel, amikor lekerült az inkvizíciós hátizsákkötés, már szinte fájdalom nélkül kocogtam + "úsztam", vagyis lábaztam. Hozzátartozik az is, hogy betartottam az orvosi utasításokat és ebben az első három és fél hétben tényleg nem erőltettem, nem ugráltam, nem terheltem és az is, hogy olyan orvost fogtam ki, aki figyelembe vette, hogy sportolok és normálisan elmondta, mit mikor szabad és hogy mire számítsak. A gyógytorna is sokat segített, szóval szinte napról napra egyre kevésbé fájt. Hat hét után tekertem először országútin. Azért telt el ennyi idő, mert rettegtem attól, hogy országútira üljek, ha behunytam a szemem, láttam az ezüst Fordot és éreztem az ütést akkora lett kész az új keró, 

Jogosan lehetne feltenni a kérdést, hogy miért nem felejtem el a sportot a sérülések után? Azért, mert ez én vagyok és így teljes az életem. Azért, mert akkor megfosztanám magam az olyan élményektől, mint a tegnapi Vasi Vasember, ami az idei első igazi triatlon versenyem volt.

Az úszástól féltem a leginkább. Edzésen azt éreztem, hogy gyenge és erőtlen a vállam, és hogy egy medencényi lekvárban próbálok evickélni, kevés sikerrel. A rajt előtt nagyon ideges voltam, de a csajok jól megölelgettek, amitől sokkal jobb lett. A 21 fokos víz kijózanított és elöntött az adrenalin! Újra versenyzek, újra itt vagyok, barátok, csapattársak vesznek körül, végtelen hálát éreztem, aztán eldördült a startpisztoly. Fogalmam sem volt, milyen tempóban haladok. Úszás közben, mint mindig, vizualizáltam a verseny többi részét, láttam, hogy minden rendben megy és láttam, hogy boldogan futok át a célkapun. Aki hajlamos megunni az úszást, mint én, annak ez nagyon hatékony figyelemelterelő eszköz, de mindenkinek érdemes kipróbálni, mert néhány pozitív gondolat nem fog megártani. (Végül kiderült, hogy kár volt parázni, mert jobbat úsztam, mint tavaly.)

A bringa egy nagy flow volt. Imádtam minden percét. Bár ez a szám az erősségem, mégis nagyon csodálkoztam, hogy senki nem előzött meg (kivéve egy csajt, aki a depóhoz vezető úton az utolsó 500 méterem lesprintelt, hogy aztán futáson jól otthagyhassam, haha) én viszont elég sok versenyzőt bedaráltam, még emelkedőn is. 

A depózás is egész jól ment, a triatlonos mez remek találmány, mert kényelmes és nem kell öltözködni. Persze bringás kesztyűben indultam el futni, nem is én lettem volna :)

A bringáról leszállva az ember kicsit elveszti a tempó érzékét és pörög a lába, így 4:50-5 perces tempóval kezdtem. Én. Nehezen hittem el, mert ritkán látok 4-essel kezdődő számot az órámon. Konkrétan oda kellet figyelnem arra, hogy lassítsak, mert nem akartam elfutni az elejét. A futás meglepően jól ment. Magamhoz képest nagyon jó, 5:10-5:20 közötti ezreket mentem, amit végig tartani tudtam, sőt az utolsó két kilométert még meg is tudtam húzni (5:06 és 5:07), így 53 perc alatt értem be, ami 5:17-es átlagot jelent.

Az összidőm 2 óra 38 perc lett, ami 14 perccel jobb a tavalyi eredményemnél. Ezzel alapból elégedett lehetek, de így 8 héttel a baleset után duplán összeforrt-vállon veregethetem magam.

Bónuszként a női csapatversenyben harmadikok lettünk, így dobogóra is állhattam. Most nagyon boldog vagyok és köszönöm mindenkinek, aki mellettem van az Úton. 

A következő kihívás Nagyatád váltóban, majd augusztusban az idei fő versenyem, a szálkai féltáv egyéniben.

Ancsur

A tavalyi és idei eredmények összehasonlítása: