Néhány hete bukkantam rá a MikuLÁSS verseny kiírására. Ez egy jótékonysági futás, ahol részvételünkkel a LÁSS, azaz a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének munkásságát támogathatjuk. Szimpatikus egyesület, több eseményen is találkoztam már velük és mindig a szerénység és az alázat sugárzott róluk. Rajtuk látszik, hogy nem azért foglalkoznak ezzel, hogy a külvilág felé mutassák, milyen jó emberek is ők. Sajnos több, magát jótékonynak beállító szervezetnél voltak negatív tapasztalataim, a LÁSS viszont a szememben teljesen hiteles.
A rendezvény a Margitszigeten volt. Több távból is csemegézhettünk, 400 m, illetve 1 és 2 szigetkör volt az étlapon. A középső távot választottam, ami 6,1 km-t jelentett. Az utóbbi időben a lustaságom, majd egy sérülést követően szinte alig futottam. Amikor pedig elindultam, általában gyaloglással megszakított, alacsony pulzusú edzéseim voltak. Akárhogy is nézem, az októberi Nato futás óta nem futottam egyben ennyit, gyaloglás nélkül.
A rajt után az egyik nagyon korai szigetkörömön kezdtem gondolkozni. 2009-ben járunk, valamikor január közepén. 140 kiló vagyok, fent a télikabát alatt 4-5 réteg meleg felső, lent pedig egy vékony nadrág. Ehhez pedig egy pár kínai tornacipő társult, mindkét talpán diónyi lyukkal. Szinte éreztem, ahogyan a zoknim minden lépésnél a talajhoz fagyott. Mint látható, kitűnő felkészültséggel és professzionális felszereléssel vágtam neki a távnak. Az időt nem mértem, de biztosan nagyon sokáig tartott, 50-55 perc környékére tippelném. Ráadásul, mivel eszetlenül csináltam, utána hetekig fájt a térdem. Viszont nagyon rock&roll érzés volt. Bömbölt a Nickelback, azt éreztem végig, hogy most hatalmas teljesítményt hajtok végre. Én voltam a SZTÁR.
Most ismét hasonló időjárási körülmények között indultam el a körre. Azóta viszont rengeteg minden megváltozott. Sokat fogytam, 50 kiló helyett már csak 10 kiló a túlsúlyom. A harmadik futócipőmet koptatom, van jó felszerelésem és futáshoz kitalált órám is. Ráadásul a sérülésem utáni újrakezdés kímélő szakaszában is közel 15 perccel gyorsabban tettem meg a kört, mint 4-5 éve. Anno az 50 perc eszement teljesítménynek tűnt, most pedig magamhoz képest lassan futottam. A pulzusom a kimaradt időszak miatt természetesen magas volt, illetve a végén a térdemnek is kezdett sok lenni. Ettől függetlenül maximálisan elégedett vagyok az eredménnyel. Sőt, mondhatom úgy is, hogy büszke vagyok magamra. Hiszen egy közel egy hónap kihagyással járó sérülés után képes vagyok rá, hogy a sportosabb életmód felé kezdjek el újra visszatérni, ahelyett, hogy a hízókúrát választanám. Jó volt, jól esett, ráadásul a motivációmhoz is hozzáadott néhány százalékot.
Az pedig külön öröm volt, hogy ez elsősorban jótékonysági futás, nem pedig verseny. Azaz a legtöbb futóversennyel ellentétben itt nem szinte csak zergékből állt a mezőny, hanem hozzám hasonló hobbisták is voltak szép számmal. Ahelyett, hogy a mezőny végén, egyedül kullogtam volna be, most úgy értem be a célba, hogy még utánam is jöttek szép számmal az ezen a távon indulók.
Jó móka volt, jó célra megy a támogatás, jó hangulatú eseményt szerveztek. Ott a helyem jövőre is.
