A kalandos teljesítménytúra másnapján eléggé kérdésessé vált az indulásom, mivel az izomláztól alig bírtam kimászni az ágyamból. Délelőtt folyamán egészen kellemessé vált a mozgás, így elgurultam a "nevezési irodáig", és a 31-es rajtszám boldog tulajdonosa lettem. Ezek után, hihetetlen, hogy milyen izgalom lett úrrá rajtam. Az első félmaratonom előtt izgultam utoljára ennyire...
A vasárnapi 15:30-as rajt elég lehetetlennek tűnt, mind a visszautazásom, mind a vasárnapi ebéd tekintetében. :D Egy laza leves után, a rajt előtt egy órával, már a Főtéren kerestem az ismerős arcokat. Gyorsan meg is találtam őket, valamint régi általános iskolai tanáraimmal is találkoztam.
Nyáron, volt igazgatóm találkozott apuval, és ott említette meg a Balogos futóklubbot, valamint azt, is, hogy csatlakozzak hozzájuk. Természetes volt, hogy a színeikben indultam. A balogos jelvény felvételénél János bácsi (az igazgató) tartott útbaigazítást. A legmeglepőbb az egész dologban az volt, hogy ezután elismerését fejezte ki az iránt amit most csinálok. Megemlítette azt, hogy nyáron Vasi Vasember lettem, illetve hogy hány-meg hány félmaraton és egyéb verseny van már a hátam mögött. Meglepődtem, hogy mennyire szemmel tartja a "pályafutásomat". Négyszemközt azt is elárulta, hogy amíg pici nebuló voltam, legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy valaha is sportos ember lesz az egykori nagydarab, kövér, szemüveges lányból (na jó, Ő azért nem fogalmazott ennyire szögletesen :).
A verseny maga nagyon családias, a szurkolók, segítők barátságosak voltak. Mindenki nagy meglepetésére két kenyai is indult a versenyen. Természetesen egy-egy arany medállal gazdagodtak.
A verseny 3 körös volt. Sikerült ezt a kört úgy megválasztani, hogy fel kelljen futni Kőszeg egyik legnagyobb dombjára. Szerencsére az izomláz visszavett annyit a teljesítményemből, hogy nem futottam el az elejét. Mire bemelegedtem, sikerült felvennem azt az utazó tempót, amit a végéig tartani is tudtam megfelelő pulzustartományban.
Minden körben, nagyon lelkesen szurkoltak az emberek. Balogos rajtszámmal néhány extra szurkolást is kaptunk, valamint nagyon jó esett az is, hogy a cukrászdák teraszáról sem voltak restek az emberek szurkolni.
A verseny végén elsős tanító nénim, Ica néni valamint magyar tanárom, Margó néni rettentő büszkén akasztották a nyakamba az erre a versenyre készült, gyönyörű Balog Futóklubbos érmet.
Köszönöm, hogy ott lehettem, illetve azt, hogy az iskolám színeiben indulhattam.

1. Egynél több pár futócipőd van.

2. Az 1. pont folyományaként a bejárati ajtóban nem a papucsodban, hanem a futócipőidben esel hasra.

3. Bár nincs szükséged még egy párra, mégis megfordul a fejedben, hogy veszel még egyet, mert olyan szép. 

4. A futócipődben felemás a fűző, mert nem tudod eldönteni, melyik színűvel néz ki jobban.

5. Bevásárló központba kizárólag a sportbolt miatt mész. (És ha már ott vagy, akkor sem mész be máshova, mert egész egyszerűen nem érdekelnek az utcai cuccok, arra viszont nagyon figyelsz, hogy a futó felsőd menjen a cipődhöz. (Ha lány vagy, akkor minden cipődhöz és felsődhöz van egy körömlakkod.)

6. Az 5.. pont folyományaként az elmúlt kb. 3 hónapban kizárólag futós cuccokat vásároltál.

7. Van futós és nem futós zoknid. A futós zoknin belül pedig létezik edző és verseny zokni. Futós zokniban nem futni, illetve nem futósban futni szentségtörés, versenyre pedig kizárólag versenyes zokniban szabad menni.

8. Idétlenül vagy lebarnulva. (Óracsík, legalább kétféle rövidgatyacsík, zoknicsík, öcsitrikós hát. Más tangában sütteti magát, én meg zokniban, és akko' miva', most ezé' ne legyek kemény?!)

9. A szétfutott futócipődhöz érzelmi szálak fűznek, nincs szíved kidobni őket, tehát ünnepélyesen utcai cipővé nevezed ki őket. (Amúgy meg tök kényelmes. És szép is.)

10. A lábadon több a vízhólyag és a bőrkeményedés mint a köröm.

11. Az élet egyik legnagyobb alapigazsága szerinted: "Férfi és nő, hogyan is érthetnék meg egymást, mikor mind a kettő mást akar; a férfi a nő, a nő a férfi mögött futni." 

12. Ha elfáradt a lábad, a szíveddel futsz tovább.

13. Legalább három pontnál bólogattál és vigyorogtál.

Happy running, my dear friends!

Amikor csak tehetem, télen-nyáron kerékpárral megyek mindenhova. Gyors, olcsó, kényelmes, mókás. A ma reggeli szomorkás esős sötét vacak viszont eléggé elvette a kedvemet. A sok fogyás mellékhatásaként jóval fázósabb lettem, mint korábban. A téli bringás cuccaimat viszont elosztogattam, idén végre az XXXL helyett L-esre lesz szükségem mindenből. Maradt tehát a BKV. Ismét sikerült megtapasztalni azt, amiért anno leszoktam róla. Lassú, drága, kényelmetlen, lehangoló. Sokat kell várni az átszállásnál, büdös és koszos a busz, a villamoson pedig tömeg van.

Amíg rendszeresen használtam a tömegközlekedést, ezek nem igazán tűntek fel. Amikor elkezdtem kerékpárral járni, utána ért meglepetésként ez a hatalmas kontraszt.

Azt hiszem, ideje beszerezni a téli felszerelést.

Nem.

Viszont tekertem egy nagyon jót. 100 mérföld egy repülőtéren, rajt éjfélkor.

Bár régóta bringázok, hosszabb túrákra eddig ritkábban indultam. A hosszú is relatív volt. Ha összejött egy 50-60 km-es kör, az már bőven hosszúnak számított. Az éves adag persze így is szép nagy szám lett, mivel a mindennapi közlekedéssel is szépen gyarapodnak a km-ek. A távot viszont eddig nem igazán növeltem.

Tavaly nyáron találtam rá a 24 óra bringa honlapjára. Első lelkesedésemben persze egyből a 24 órás számra akartam benevezni, de szerencsére akkor még erre nem volt lehetőség. Mire megnyílt a nevezési rendszer, már jóval reálisabban láttam a helyzetet és megelégedtem az éjszakai 100 mérfölddel. Ez is nagy ugrás az eddigiekhez képest. Előtte egyszer mentem 100 km-t, még valamikor áprilisban, az volt az addigi leghosszabb. Ez viszont 162 km, ráadásul az éjszaka közepén. Elég nagy kihívásnak tűnt. A tervezett edzéseknek alig a felét sikerült teljesíteni, vagy kedvem, vagy időm nem volt.

A versenyre mégis nyugodtan mentem ki. A 8 órás szintidő, azaz 20 km/h átlagsebesség mindenképpen tarthatónak tűnt. 6:30 és 7 óra közé lőttem be a célidőt, lehetőleg valahol a kettő között félúton, úgy 6:45 körül.

A tett helyszínére Ancsur és Vanda is elkísértek. Biztosan állíthatom, hogy nekem voltak a legkedvesebb segítőim. Sokat jelentett a körök végén a hajrázás, a hajnali órákban bőven elkelt már a biztatás.

A rajt után hatalmas lendülettel indult el a mezőny, az elején megpróbáltam tartani a tempójukat, de 2 km után éreztem, hogy túl gyors. Szerencsére hamar megtaláltam a saját tempómat, nagyjából 27 km/h sebességgel haladtam. Ez lassabb volt, mint ami kényelmes lett volna, viszont semmiképpen sem akartam rohanni. Mivel nem volt még tapasztalatom ezen a távon, inkább lassítottam, hogy maradjon energiám a végére is.

Egy kör 7 km volt, ebből kellett 23-at teljesíteni. A 160 km egyben soknak tűnt, ezért felbontottam 40 km-es szakaszokra, amit tovább bontottam 10 km-es darabokra. Azaz minden 10 km után megvolt a negyed negyede. Az első 40 km nagyon jó volt, vitt az esti lendület. A második szakaszban elkezdtem fázni. Itt még nem öltöztem fel, a hideg legalább frissen tartott. A harmadik szakaszban, 80-tól 120 km-ig kezdett megterhelő lenni az éjszakai fáradtság, ráadásul a kör felén elég erősen fújt a szél. Amikor a végéhez közeledve elkezdett világosodni, egyre könnyebbé vált a tekerés. Az utolsó órákban újra valamivel gyorsabban tudtam haladni, segített, hogy már láttam a végét.

7. helyen értem be, 6 óra 45 perces teljes idővel, 6 óra 26 perces nettó idővel, 25,5 km/h átlaggal. Az előzetes tervet sikerült percre pontosan összehozni. Teljes mértékben elégedett vagyok az eredménnyel. Jövőre újra elindulok, bár akkor lehet, hogy már a 12 órát fogom választani.

Ja, és a legjobb, benne voltam a TV-ben:

B. Szabó Pál: Mítosz

Fiatal férfi volt. A teste izmos, napbarnított.

Szeretett az üde zöld mezőn rohanni.

Arcába csapott a szél, borzolta haját...

pólusaiba beivódott a gyorsan áramló lég.

Nem érzett fáradtságot, bármeddig rohant

csikóként a kék ég alatt.

Máskor a tóban úszott órákon át; percekig a víz alatt

szívott a tiszta levegőből, s újra lemerült.

Önkéntelem örömmel kísérletezett a halállal.

Egyszer a szívében megpattant egy ér.

Lassan a fövenyre huppant; szája szegletében ferde mosoly.

Kissé befelé, némi szomorúsággal vegyes elégült pillanat.

Az arca sima volt, nyugodt, ránctalan.

A rezzenéstelen csöndben vizes teste együtt párolgott a földdel.

Amikor ráleltek, senki sem tudta megfejteni

elrejtett mosolyát.

Kedves Apa!

Két éve, hogy elmentél.

Az élet úgy hozta, hogy nem tudtam tőled elbúcsúzni. Távol voltam, a világ másik felén. Ültem a gép előtt és hallgattam. Hallottam a szavakat, de nem értettem. Aztán lassan felfogtam. A szavak éles késként hasítottak tudatomba. Tehetetlen voltam és rémült. És mérges. Hogy én világ túloldalán vagyok és nem otthon.

Mert mi lett volna, ha...? Azóta is sokszor feltettem ezt a kérdést. Vajon meg lehetett volna akadályozni? Egyáltalán szabad lett volna beleavatkozni? 

Fáj, hogy a mai napig nem derült ki, hogy mi is történt valójában. Ez valószínűleg örökre fájni fog. A rendőrség rövid úton lezárta az ügyet, némi látszat-nyomozással elintézték az egészet.

Te mindig az igazságért harcoltál és kitartottál. Tűzön-vízen át. Most mégis azt mondom, hogy talán jobb így, hogy nem derült fény az igazságra. Fáj, de most már nem akarom tudni. Tavaly még harcoltam. Most már nem. Megnyugodtam. Belenyugodtam.

Tudom, hogy te is megnyugodtál. Tudom, hogy már jó helyen vagy. Ott, ahol lenned kell. Ott, ahol boldog lehetsz.

Nyugodj békében, Apa!

Ma beneveztem a 2014-es nagyatádi Iron Man-re. A teljes távra, egyéniben.

Az Iron táv 3.8k úszásból, 180k bringából és egy maratonból (42.2k) áll.

Hosszú és kőkemény felkészülés áll előttem. Amíg lehet, addig bringázok, szinte minden hétvégére kinéztünk egy jó kis 100 kili feletti teljesítménytúrát, pl. ezt és ezt.

A maratoni felkészülés miatt ismét többet futok, aztán télen jöhet a sok úszás és a spinning a sok futás mellé. Tavasztól ismét a bringáé lesz a főszerep, persze mellette úszni és futni is fogok.

A megnövekedett edzésidő felvet egy érdekes kérdést: hogyan tudom majd megtalálni az egyensúlyt a sport, a munka és a magánélet között? Nem szeretném, hogy bármelyik is a másik rovására menne. Szerencsére Zoli maximálisan támogat, de nem szeretnék visszaélni a türelmével. Nem lesz könnyű, de bízom benne, hogy menni fog.

Van valami tuti tippetek?

Én magam sem gondoltam volna április elején, amikor is először pattantam Piroskám hívogató ölébe (ajajj, nehogy megint divany.hu címlap legyen a vége :D), hogy valaha azt fogom mondani, hogy jobban szeretek bringázni, mint futni. Pedig ez a nagy helyzet. 

Tegnap hosszút futottam, nem mondom, hogy borzalmas volt, túléltem, volt egy kis flow is, meg minden, de mostanában mégis sokkal lelkesebb vagyok, ha bringázni megyek. 

Ma is, reggel fél 7-kor kipattantam az ágyikóból, mert az alvás ugye a lúzerek sportja, aztán hajrá, tekerjük le az Ipolymente 95 bringás teljesítménytúrát!

(Na jó, ez így ebben a formában természetesen nem igaz, mert ki az az állat, aki vasárnap hajnalban kel egy bringatúra kedvéért?! Félálomban próbáltam magam meggyőzni, hogy nem én vagyok az az állat, de amikor kómásan kikóvályogtam fogat mosni, rájöttem, hogy ismét kiérdemeltem a nemnormális címet...)

A bringázás sokkal kevésbé terheli meg a testet, mint a futás. Négy óra futás után fáj mindenem, viszont szinte büntetlenül lehet ugyanennyit tekerni, egészen tisztességes tempóban is. Reggel éreztem a tegnapi LSD-t a lábamban, de az első pár kilométer kellemesen kilazította, aztán lehetett tolni neki.

A teljesítmény túrákban az a jó, hogy nincs helyezés, nincs érem, nincs, dobogó, nincs díj. A cél a teljesítés, és maximum magaddal versenyezhetsz, ha van hozzá kedved. Vagy csak simán gyönyörködsz a tájban, beszívod a friss tehénszarszagú levegőt, anyázod a méhecskét aki pofán csípett (de legalább bele is döglött), szóval tiszta relax. Ezen kívül a nevezés nevetségesen olcsó, erre a maira kemény ezer forintot kellett fizetni, cserébe volt öt szuper frissítőpont, kajával, piával és jó fej emberekkel. 

Bringázás közben szabadnak érzem magam. Nem figyelek semmire, csak hallgatom ahogy a kerék surran a betonon és a szél zúg a fülembe.

És azt érzem, hogy jó élni!

A Spar Maratonra 4 órán belüli maratoni időt tűztem ki célul. Tudom, sokaknak ez nem nagy szám, sőt, mostanában az az érzésem, hogy egy maratont lefutni sem nagy szám, hiszen egyre több blogon (konkrétan futásra szakosodott blogokon) azt sugallják, hogy pár hetes felkészüléssel már simán meg lehet csinálni az elsőt akár 4 órán belül is. Akkor meg minek tököljön az ember a több hónapos felkészüléssel? Valóban, felemelő érzés lehet zombiként befutni, hogy aztán egyből rákössenek az infúzióra.

Az elején én magam is elkövettem ezt a hibát. Utólag úgy gondolom, túl hamar futottam az első maratonomat, mondjuk legalább nem eszeveszett tempóval, hanem szép komótos 4:29-es idővel. Persze volt egy elég komoly sportmúltam, de akkor is.

Egy ideje már nem vagyok PB-náci. Utoljára tavaly novemberben hasítottam egy 1:49-es FM-et, aminek azóta a közelébe sem értem, de nem érdekel. Itt van nekem helyette többek között az idei fél IM élménye. A várakozás izgalma, hogy jövőre jön a teljes táv. Hogy az edzéstervemben sokat kell edzeni, de nem gyorsan. Engem most már ez lelkesít.

Nagy közhely, de tisztelni kell a távot és a testünket. Legalábbis annak, ki szeretne sokáig sportolni és élni.