Régen az egyik kedvenc mesém a Pindúr pandúrok volt, melyben három, különleges képességekkel rendelkező kislány Sziporka, Csuporka, és Puszedli mentették meg a világot. Minden rész ugyanazzal a mondattal végződött: “És a világ újra megmenekült hála a Pindúr Pandúroknak”. Ez volt az a pillanat, amikor kihúztam magam és átjárta fiatal, naiv kis lelkem a büszkeség és az elégedettség, hisz egynek éreztem magam velük.
Aztán hétfőn az iskolába menet az a három utcasarok is elég volt ahhoz, hogy fejben újra végigéljem az Amőbanda legyőzését és a 7.45-ös sorakozóra már hősként érkezzek. Hős voltam gondolataimba merülve nappal és hős voltam éjjel is az álmaimban. Mindig mindenkit meg akartam védeni attól, aki bántja és állandóan segíteni szerettem volna másokon. Felhatalmazva éreztem magam és elég okosnak is ehhez– persze nem voltam az.
Ez az alapvető beállítás tinédzser koromban sem változott, és teljesen mindegy volt, hogy valóban szükség van -e arra, hogy megmentsek valakit vagy sem (nem olyan közegben mozogtam, hogy szükség lett volna rá), én mégis rendre felléptem. Aztán történt valami, mint ahogy az lenni szokott, és megértettem, hogy másként is lehet szuperhősnek lenni.
Természetesen mi másról lenne szó, mint a nagyon meghatározó első szerelemről és annak keserű végéről. 2,5 év együtt, ebből 1,5 boldogságban,1 meg… minek is?Hát többek között azért, hogy megmutassa magát az én hősöm és én egy életre megtanuljam: vannak helyzetek, amikor a megmentést rá lehet bízni a szenvedő félre. Az én hősöm a legjobb barátnőm volt, az igazi segítség pedig az, hogy nem tett 'semmit' az utolsó évben.
Nem sajnált és nem akarta megoldani az életem. Mindig meghallgatott és csak figyelt. Lépésről lépésre nézte végig, ahogy lassan megérik bennem a gondolat, hogy valamit tennem kell. Semmilyen irányba nem terelt, csak tükröt tartott nekem és bízott abban, hogy megtalálom az utat a boldogságomhoz, legyen az bármilyen út. Nem ítélkezett, pedig lehet akkor még úgy gondolta a dolgok vagy fehérek vagy feketék.
És hogy mi miatt írom ezt le?
Mert itt vagyok 31 évesen és még mindig elképesztően nehéz így tenni. Követni ezt a példát. Nem ítélkezni, nem megmondani, nem megoldani a másik helyett, pusztán azért, mert látom, hogy nehézségekkel küzd. Úgy is, hogy a mai napig pontosan vissza tudom idézni milyen érzés, amikor átjár a büszkeség, hogy engem nem kell megmenteni, hogy bennem megvan az erő és nem vagyok áldozat a saját életemben. Ahogyan arra is emlékszem, hogyan ellenkezett zsigerből a lelkem, akárhányszor meg akartak menteni, mert ettől butának, gyengének és elesettnek éreztem magam.
Segíteni akarsz?
Légy ott és ő meg fog nyílni!
Bízz benne és ő megérzi a saját erejét!
Kérdezz és ő tudni fogja a választ!
Tarts ki mellette és ő meg fogja oldani!
Járd a saját utad, ahogy ő is járja a sajátját!
A szakértelmen kívül azonban van még egy nélkülözhetetlen eleme a jó masszázsnak, az pedig nem más mint a MEGFELELŐ HOZZÁÁLLÁS. Ez ugyanis épp oly alapvetés kell legyen mint az, hogy a masszőr tudja, melyik izmot hol találja és hogyan tudja lazítani stb. Engem a következőkben ismertetett elvek mentén tanítottak a mestereim, és az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy látom, hogy néha többet jelent ez a fajta látásmód, mint maga a szakértelem - ami persze szükségszerű, ezért a posztban nem is térek ki rá.
