Ülök a bringán, tekerek bele a világba. Az egész Nagykörút az enyém. Nyugati, Oktogon, Király utca. Csak megyek és megyek. Hosszú napom volt, jó ilyenkor tekeregni egy kicsit. Gurulok és élvezem a nyugalmat. Persze, látom, kint megy az ihaj-csuhaj. Az úton dugó van, nyomják a dudát. A járdán az emberek hömpölyögnek. A kezükben szatyrok dagadnak, elindult a karácsonyi költekezés. Mindenki jön valahonnan és megy valahova. Mindezt érezhető feszültséggel. Történik az élet. Én pedig csak csendben, mosolyogva gurulok közöttük. A bringán az enyém a világ. Kivételesen zenét hallgatok közben. Általában csendben megyek, vagy podcastet, esetleg előadásokat hallgatok. De most nem, ez itt a zene ideje. A fülemben zeng a cool. Da Lata - Ponteio, isteni.

Ilyenkor gyakran egy kávézóban, vagy teázóban zárom a napot. Beülök bambulni, gondolkozni, tervezni, dolgozni, adminisztrálni. Rendelek egy teát, kávét, narancslét, bármit, ami passzol a hangulatomhoz. Beülök az egyik fotelbe, előveszem a gépet és nekiállok pötyögni. Pont úgy, mint most, ezekben a pillanatokban. Ahogy eljutok a Király utcáig, hirtelen felindulásból nem a Starbucksba megyek. Tele van, ráadásul ott mostanában talán már túl sokszor is voltam. Sebaj, itt van mellette a KFC. Végigpörgetem magamban az eseményeket. Úgy becsülöm, hogy három évvel és öt hónappal ezelőtt voltam utoljára Sanders ezredes éttermében. Egy forró júliusi délutánon, egy igen kimerítő jógaóra után jó volt lehuppanni egy marék csirkeszárny társaságában.

Szóval régen jártam már itt. Zene ki a fülemből, beállok a sorba. Előttem egy tündéri mosolyú lány, ragyogva kérdezi, hogy mit kérek. Megrendelem az uzsidobozt. Kész vitaminparádé, rántott hús zsemlében. Mindez persze ügyesen tálalva.

Amíg várok, megjelenik még egy lány a pultban és beáll a szomszédos kassza mellé. A tekintetét figyelem. Nincs túl jól, kicsit karikásak a szemei. A smink vastagon áll az arcán. Kicsit világvége hangulata van. Rezignáltam előhúzza a kártyát, amivel elindítja a kasszát. Közben egy pillanatra megáll az idő, az egész lénye lemerevedik. Egy érdekes, kékes-feketés-zöldes energia suhan át az arca előtt. Mélyen belenéz a monitorba és halkan, szinte motyogva mondja maga elé.

Annyira unom, hogy már megint mosolyogni kell bazdmeg. Még be se álltam, de már most gyűlölöm.

Felnéz, a testtartásával jelzi, hogy a gép forog, az alkotó pihen. Felveszi a milliószor elkoptatott mosolyát és vár. Amikor a következő három, maratoni hosszúságú másodperc során senki sem áll be elé, a mosoly eltűnik. Nem azonnal. A következő másodpercben végtelen utazásra indulok vele, egy igen érdekes folyamatba láthatok bele.

A kényszeredett mosoly remegve, apránként foszlik szét. Pont úgy, mint amikor a sírás előtti pillanatokban meg-megremeg az arc. Apró, alig látható rángások, a felületes szemlélő talán észre sem venné. Itt és most, ebben a pillanatban minden benne van. Érzések milliói. Ki tudja, hogy mi. Talán az otthoni problémák, az anyagi nehézségek, párkapcsolati zűrök, mindez talán egy kis keserűséggel és szorongással fűszerezve.

És vár, csak vár, hadd jöjjön a vendég. Lehet, hogy órákon át fog itt állni.

Szia, mit adhatok? Itt fogyasztod, vagy elvitelre?

Egy szeretet menüt szeretnék. Nagy krumplival, kólával, super size mosollyal. Itt fogyasztom és el is viszem. Neked is maradjon belőle. Sőt, úgy add, hogy te több leszel általa. Mert a szeretet végtelen.

Kívánom neked, kedves elkeseredni készülő lány a kasszában, hogy találd meg a boldogságodat. Legyél kiegyensúlyozott, magabiztos és szeretettel teli. Mert megérdemled.  Éld meg azt az élethelyzetet, amikor a mosoly a kötelességek és elvárások tengere helyett a szeretetet és a boldogságot jelenti.

Talán azért kellett három és fél év után újra bejönnöm ide, hogy küldjek egy kis mosolyt a világnak?

Zoli

Blogolunk, rádiózunk, odafigyelünk, futunk, tekerünk, úszunk, meditálunk, gitározunk, ételt osztunk, forró csokizunk, kirándulunk, tanulunk és tapasztalunk, megértünk és bámulunk.

És adományozunk!

A tavalyi nagy sikerre való tekintettel idén ismét szervezünk gyűjtést karácsonyra. Továbbra is tartjuk a kapcsolatot a Vöröskereszttel, ők juttatják el a csomagokat a hajléktalanszállókra és az anyaotthonokba. Elsősorban ruhát, játékokat, élelmiszert várunk, de jöhet bármi, aminek ti már nem látjátok hasznát. Mi biztos találunk neki olyan helyet, ahol örülnek neki.

Idén az ADNI JÓ csapatát is támogatjuk. Beteg és hátrányos helyzetű gyerekeknek csalnak mosolyt az arcukra olyan ajándékokkal, amiket ők maguk csomagolnak be egyesével, személyre szólóan, hogy átadhassák nekik Mikulás és Karácsony környékén! 

Tavaly több, mint 2000 gyermekhez jutottak el!

Csatlakozhattok az adománygyűjtéshez, segíthettek a csomagolásnál és részt vehettek még az adományok átadásánál is! Így nemcsak a gyerekek arcára kerül mosoly, hanem a miénkre is! Az ADNI JÓ!-ról és az elérhetőségükről bővebben itt olvashattok.

Mindenki szekrényében, padlásán és pincéjében lapulnak olyan holmik, amikre már nincs szükség. Nekünk. Máshol viszont annál inkább. Segítsünk, ezzel téve szebbé és boldogabbá mások életét. És a sajátunkat is.

Szilvi

Ki ne szeretne látványos eredményeket gyorsan?

Persze legyen a változás örök bérletes :)

Sokaknak a cél 2-3 hét drasztikus diéta, hirtelen heti öt kimerítő edzés (a legtöbb embernél ez a koplalást jelenti), majd eredményképpen mínusz 8 kg és pont jól fogunk kinézni a közelgő eseményre.

Szeretnélek kiábrándítani kedves Olvasó, hogy ez sajnos csak a női magazinok címlapjain működik, és szigorúan csak írásban.

Az eredményes munka véleményem szerint több dolognak az együttes következménye, úgy, mint a tudatos mozgás, a céljainkat támogató helyes táplálkozás és a kellő regeneráció beiktatása.

A mai posztomban elsősorban a tudatos mozgásról szeretnék beszélni.

Mint edzőnek, az én feladatom, hogy keretbe helyezzem, mit és miért csinálunk. Az edzés tervezésnek és programozásnak több célja is van, egyrészt mérhetővé válik a teljesítmény, ami neked is fontos és én is fel tudom mérni, hogy ki miben és mennyit fejlődött egy adott blokk alatt. Általában 6-8 hetes programokban dolgozunk, minden blokkban az egyes célokat szem előtt tartva építem fel a teljes struktúrát, ami heti blokkokra és végül az egyes órákra bomlik le.

Az edzések nem random követik egymást, nincs egy pörgős állóképességi edzés utána héten egy erő edzés, hogy lesérülj, és ne gyere többet :) nem aznap reggel ötlöm ki mit csinálunk este, mert láttam egy új YouTube videót, ami megtetszett.

Azonban az egyes célokat szem előtt tartva hihetetlenül változatos órákkal találkozhatsz, mindemellett te magad is tudod, mi a célod, és mit miért edzel aznap.

Fontosnak tartom, hogy ne csak csináld, de értsd is, hogy mi a célja az aznapi órádnak, így te magad is felkészültebb vagy és tudatosabban mozogsz.

Nemrég ért véget egy 6 hetes erő program, amely végén 4 alap gyakorlatot mértünk fel a srácokkal. Mindenki és a magam nevében is mondhatom, hogy szuper teljesítménnyel és erősen zárták a fiúk a hathetes programot.

„If you want to be a lion, you must train with lions.”

(Carlson Gracie)

 Ha további kérdésed lenne az óráimmal kapcsolatban, akkor keress az alábbi lehetőségek egyikén:

Marton Mónika - StrongFirst

mrtn.monika@gmail.com

Móni

mi, a közönség, pedig ott ültünk némán. Senki sem mozdult, csak néztük a hófehér vásznat. Percekig ültünk így, miközben könnyezve néztem anyámra, aki szintén sírt. Megsimogattam a karját, láttam, ahogy fogják apámmal egymás kezét. Majd egyszer csak mozgolódni kezdtek az emberek és szépen lassan elindultunk kifelé mi is. A villamoson sem beszéltünk túl sokat, a filmről egyáltalán nem esett szó. Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok című alkotása anyámnak az egész életét idézte vissza, nekem csupán azt a 13 évet, amit a nagymamám ápolásával töltöttünk.

Legutóbb, mikor a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanra elvittem őket, úgy éreztem, hogy anyu közelebb került hozzám, mert rálátást kapott az én generációmra. Jó érzés volt, hogy bár nem értjük egymás világát, de ez a fajta bepillantás mégiscsak empatikusabbá tette. Ahogy én is jobban értem őt, minél többet tudok róla és a múltjáról. Ma már tudatosan keresem is ezeket a lehetőségeket, hisz nem sok időnk volt egymásra ezelőtt. Vagyis hazudok, mert volt, csak én éppen tomboló tini korszakomat életem és kicsit sem tudtam, vagyis inkább akartam, figyelembe venni másokat.

Aztán rákényszerültem, hogy ezt a hozzáállásomat fokozatosan adjam fel. 2001-ben a nagymamám, édesanyám legfőbb szövetségese és hőn szeretett édesanyja, stroke-ot kapott. Habár már nálunk élt a mamám egy ideje, de most egyik napról a másikra a rengeteg szerep mellé édesanyámnak jött még egy -az ápoló- és mindegyik fronton nem lehetett helyt állni ugyanolyan mértékben, mint azelőtt. Úgy távolodtunk el, hogy közben egymás mellett álltunk. Ő ingerült volt és fáradt, hisz a rengeteg munka után még otthon is folytatta a munkát, miközben mi is állandóan szenvedtünk valamin, legfőképpen azon, hogy úgy alakultak a dolgok ahogy. Mindannyian (anyu, apu, a testvérem és én) egyedül maradtunk a problémáinkkal, és ahelyett, hogy kibeszéltük volna magunkból, inkább csak vagdalkoztunk és bántottuk egymást.

Teltek az évek és egyre jobban tudtunk alkalmazkodni a helyzethez és egymáshoz, egy idő után már együtt nevettünk, mikor nagyim eltorlaszolta a tervezőasztallal a szobájának a bejáratát, vagy kipakolt mindent a kertkapu elé, hogy ő most hazamegy. A nevetés nagyon sokat oldott és nagyon nagy segítségünkre volt. Természetessé vált, hogy Mami velünk van és habár senkinek sem volt könnyű, de valahogy az ő betegsége indított el újra édesanyám felé.

Anyu minden nap küzdött érte, minden nap ellátta és amennyire erejéből telt foglalkozott vele. Megölelgette reggel, megszeretgette este és mesélt neki. Újra és újra elmesélte ki kicsoda, kivel mi van éppen, de azt is elmesélte neki, hogy ő kicsoda, hogy került hozzánk és kik vagyunk mi. Nem mindig tudta a választ Mami, de az biztos, hogyha vendégek jöttek, összeszedte magát és olyan kérdéseket tett fel, és néha olyan beszélgetésekbe fogott, hogy ámultunk. Szerette a nyüzsgést, de csak addig amíg vele foglalkoztunk. Amint anyu figyelme másokra irányult, Mami hívogatni kezdte, vagy magához szorította és csúnyán nézett a vendégekre :)

Erős kötelék volt köztük mindig is, a ráutaltsággal pedig még erősebb lett. Bevallom irigyeltem azt az összhangot, ami kettőjük között volt. Anyu mikor nosztalgiázott mindig úgy jellemezte a kettejük kapcsolatát, hogy cinkosok voltak. Mindig számíthattak egymásra és mindig mindent megbeszéltek. Ezzel szemben mi nem értettünk szót, én nem fogadtam el anyám látásmódját és nem tiszteltem. Aztán valahogy az a szeretet és tisztelet, amivel a nagymamám felé fordult a betegsége alatt felébresztette bennem is ezeket az érzéseket.

Igényem lett rá, hogy a kettőnk kapcsolatán dolgozzak és amennyire lehet ez a két, nagyon más világ megférjen egymással. Sok munka volt, mindkettőnk részéről, de mára azt gondolom elfogadjuk és tiszteljük egymást és ebben nagy szerepe volt a nagymamámnak és az ő gondozásával töltött időszaknak.

Maminak puha és selymes volt a bőre, akár egy gyermeké, a szemei pedig kékek, akár a tenger. Nagyon szeretett jókat enni és ha tehette kiválogatta a húst, a köretet pedig otthagyta. A betegségét követően engem gyakran Évának szólított, néha meg Anyának, ahogy a lányát is. Ha egyedül hagytuk kitartóan szólongatott minket, míg végül valaki kiment hozzá. Nem tudtam hogyan fog majd bennem tovább élni, ha már nem lesz köztünk, de végül ez a kép maradt meg, ha rá gondolok.

Édesanyám tiszteletére és nagymamám emlékére köszönettel és szeretettel 
Ági

Ülök a MagNet ház kávézójában, hétfő van. Ha az órámban lenne harang, most ütötte volna el a 18:30-at. Egy latte macchiato, egy tojássaláta és egy rántott húsos szendvics társaságában múlatom az időt. Fáradt vagyok. Azaz nem is, inkább kicsit kimerült. És boldog. Ma szabadnapom volt, pihenés címszóval egész nap ügyeket intéztem, délután pedig egy felszabadító erejű oldást, oldódást is kaptam Csillától.

10-kor ébredtem. Csodálkoztam, hogy eddig tudtam aludni. Fura is volt, hogy nem szól korán az ébresztő, mostanában sokszor keltem akkor, amikor még a nap is bőven aludt. Ma tudtam tovább aludni, kivételesen nem ébresztett fel a lelkem az égből reggel 7-kor. Kinyitottam a szemem, mosolyogtam, örültem, hálát adtam. Azt hiszem, boldog vagyok. Csupa jó dolog történik az életemben. Sorban jönnek olyan események, amikre évek, évtizedek óta vártam. Szuper emberekkel vagyok körülvéve, magánéletben és munkában egyaránt. Azzal foglalkozom, ami a legközelebb áll hozzám, amit a legjobban szeretek csinálni.

Nyilván felfoghatnám úgy is a helyzetemet, hogy a rosszat keresem benne. A sok jó dolog mellett kihívás is bőven akad. Dolgozom rajta, hogy lépésről-lépésre mindent megoldjak és lezárjak. Napról-napra egyre kevesebb mindent cipelek a hátizsákomban. Hozzáállhatnék úgy, hogy semmire sincs időm, folyamatosan jönnek a határidők és állandó hajtásban élek. Nézhetném úgy is a helyzetemet, hogy a lazítás, az "én idő" háttérbe szorul. Nem teszem. Mindenben a jót keresem. Tudom, hogy az vagyok, amire gondolok. Amerre a gondolataim visznek, arra haladok. Tudom, hogy magamra mindig, minden esetben számíthatok. Mindent megoldok. Régen idegesített, hogy állandóan csörög a telefonom. Amikor a nap végén 20-50 nem fogadott hívás és 150 olvasatlan email várt, kicsit szorongtam. Rájöttem, hogy nem kell megfelelni mindennek és mindenkinek. A saját magam által felállított célok mentén haladok. Arra, amerre nekem jó. Amerre jó nekem. Ez a legfontosabb. Ha magamban és magammal nem lennék jól, az élet számomra inkább hátramenés lenne. Megtanultam, hogy igenis fontos, hogy figyeljek magamra. Hogy minden helyzetben megkeressem és megtaláljam a jót. Mert ez visz a kiút felé. Amikor pedig van egy szabad pillanat a lazításra, azt igyekszem a lehető leginkább megélni. Vannak persze néha nehéz pillanatok. A tegnap is picit ilyen volt, a Mikulás piros ruháján néhány éve egy igen súlyos fekete szalag is van. Nem csak hoz, hanem sajnos el is visz. Tudod, van, amire nincsenek szavak. De az út mindig előre, a szeretet és a boldogság felé visz. A jó és jól megélt pillanatokban százszor, ezerszer többet kapok.

Szóval itt ülök a MagNet kávézójában. Egy percre megállok és hátradőlök. Dolgozgatok egy keveset, haladok az előttem álló feladatokkal. Közben telik az ötletfüzetem. Mindig van nálam ilyen, amikor jön egy-egy újabb idea, felírom. Azt hiszem, sosem fogok unatkozni. Közben várom az estét. Amikor végeztem és hazamegyek, beülök a zongora elé. Pötyögök egy órát. Utána előveszem a gitárt és énekelek egy kicsit a holdnak. Az ének talán olyan, mint az én többesszáma. Amikor a földi énemhez csatlakozik a felsőbb énem, az égi energiák, a szívemben élők énje és együtt énekelünk. Még akkor is, ha az adott pillanatban egyedül ülök, egy szál gitárral. Végül előveszem a ceruzáimat és lerajzolok néhány érzést. Ahogy azt a napokban megtanultam, jó cél nélkül rajzolni, a belső gondolatokra figyelve. Egyszerű, mégis csodálatos tanítás. Hadd vigye a lélek a ceruzát. Így könnyebben meg tudom fogalmazni az érzéseimet. A rajzban nincsenek szavak, tágabb az eszköztáram.

Szóval hazamegyek és lazítok. Alkotok. Persze nézhetném tudományosan is, hogy tudatosan igyekszem megélni a szükségleteim piramisának csúcsát. Nem teszem. Csak élvezem a helyzetet, az életet, a pillanatot. Gyújtok egy mécsest, elengedek mindent és csak vagyok. Egy pillanatig, egy percig, egy óráig, vagy éppen a végtelenségig.

Közben folyamatosan mosolygok, mert jó nekem. Hálát adok a számtalan jóért, amit kapok. Hálát adok azért, amit a szívemben érzek és amit a jövőmben látok. A körülöttem lévők, a szeretteim, a családom, a barátok, az élmények, az élet ajándékai. És tudom, hogy minden pillanatban, amikor jól érzem magam, egy újabb nagy lépést teszek azért, hogy a holnap, a holnapután és a sok év múlva lévő pillanat is boldog legyen.

Amikor este hazamész, dőlj hátra egy percre. Tedd fel a lábad, lazíts. Engedd el. Engedj el mindent. Adj magadnak egy pillanatot, amikor te magad vagy. Amikor egységben vagy magaddal és az egész Univerzummal. Gondolj arra, hogy a lehető legjobb irányba haladsz. Adj hálát azért, amid van. Vedd észre azt, amid van. Keresd meg a szépet és a jót a helyzetedben. Állj meg, csak egy pillanatra. Éld át az érzést. Add meg magadat magadnak. Te legyél a legfontosabb. Úgy szeresd és fogadd el magad, ahogy vagy. Mert tökéletes vagy. Szerethető vagy. Minden pillanattal, órával, nappal egyre boldogabb vagy. A boldogság az, ami meghatároz. Békében, nyugalomban és szeretetben élsz. Az életedben lévő folyamatok az életcélod felé segítenek. Azzal, hogy szereted magadat, téged is szeretnek. Ahhoz, hogy igazán szeressenek téged, a legfontosabb, hogy szeresd saját magadat. Mert jó vagy. Hidd el, fogadd el és azt fogod észrevenni, hogy automatikusan megtörténik.

Talán egy-egy pillanatban úgy érzed, hogy összenyomnak az élet terhei. Engedd el. A csekket be fogod fizetni. A feladatodat el fogod végezni. Az ebédet meg fogod főzni. A folyamatban lévő ügyeidet megoldod. Minden rendben lesz. Csak engedd el egy pillanatra. Legyél saját magad. Add át magad a jó pillanatának. És akkor neked is nagyon jó lesz.

Mert nekem nagyon jó. Legyen neked is nagyon jó!

Zoli

Unod már, hogy a karácsonyi időszakban gurulva közlekedsz?

Eleged van belőle, hogy akárhová mész sütikkel és nasikkal csábítanak?

Te is szeretnéd megélni a karácsonyi hangulatot, anélkül, hogy kibillentenének az egyensúlyodból?

Akkor töltsd fel az adventi kalendáriumod különböző gyakorlatokkal!

Semmi más nem kell hozzá, csak te és egy kis tér, és el is tudod kerülni ezt:

Forrás

Már néhány igen egyszerű szokással is igen sokat tehetünk az egészséges és kiegyensúlyozott napokért.

Tudom, hiszen évek óta kísérletezem és próbálkozom különböző apró rutinokkal. Volt, ami működött, volt, ami nem. A sok mindenből végül összeállt kilenc egyszerű szokás és tanács. Ezeket megfogadva sokkal könnyebbé és lendületesebbé válhatnak a napjaink. A reggel jó. Tudom, hogy sokan nem szeretik. Sokan talán minden nap megküzdenek a felkelés nevű szörnyeteggel. Tapasztalataim szerint sokszor nem is az alvással töltött órák száma a legfontosabb. Egy igen kevés alvással töltött éjszakát is könnyedén kompenzálhatunk a megfelelő reggeli hozzáállással. A következő posztokban alaposabban is körüljárjuk a témát. Következzen most az első két tanács.

1. Adj hálát a reggelért

Lehet, hogy az erdő, vagy egy park mellett laksz és minden reggel madárcsicsergésre ébredsz. Lehet, hogy a villamos és a forgalom zaja az első, amit meghallasz. Lehet, hogy a párod mellett ébredsz és az ő mosolya az első, amit meglátsz. Talán még keresed a párodat és ilyenkor arra gondolsz, bár már mellette kelhetnél. Akárhogy is, adj hálát a jelenlegi helyzetedért. Vagy már boldogságban élsz, vagy ma is egy nappal közelebb kerülsz a boldogságodhoz. Amire gondolsz, azt fogod megkapni. Ha úgy lépsz be a boltba, hogy friss kenyérrel távozol, nagyobb eséllyel kaphatod meg.

Amikor felébredsz, az első dolgod az legyen, hogy hálát adsz. Azért a jóért, amit már megkaptál és azért, ami még vár rád. Köszönd meg, hogy ma is felébredhettél és egy újabb lépéssel közelebb kerülhetsz a céljaidhoz.

Talán éppen egy nehezebb időszakban vagy. Gondold át, hogy mi az, amid megvan, mi az, amiért bármilyen nehéz is a helyzeted, hálát adhatsz. Az életed, az egészséged, az étel, a fedél a fejed fölött, a jó emberek a környezetedben.

Gondolj arra, hogy ma is csodálatos élmények várnak és fantasztikus dolgok történhetnek. Amire gondolsz, azt kapod.

2. Citromos-mézes langyos víz

Elsőre talán fura lesz. Néhány nap után annyira megszokod, hogy utána már hiányozna. Segít felébredni a májadnak, a bélrendszerednek. Az éjszakai szundítás során a szerveink is megpihennek, támogassuk hát a testünket a nap kezdetén. Nyugodtan tegyél bele egy kis friss gyömbért, még finomabb lesz. Jót tesz az emésztésnek, keringésnek, az egész szervezeted hálás lesz. Ha egyetlen reggeli szokást kellene választanom, ezt javasolnám mindenkinek.

Folytatjuk, jó néhány tanácsunk van még a reggelekre. Te hogyan kelsz? Mit teszel azért, hogy már az ébredés pillanatától boldog és kiegyensúlyozott legyél? Írd le, kommentelj!

Zoli

Szárnyra kapott már a dallam,
Repít tova engem halkan.
Szállok szívem ütemével,
Látlak lelkem szép szemével.
Köszönöm, hogy itt vagy, jöttél,
Védőhálót körém szőttél.
Szárnyra kapott már a dallam,
Repít tova minket halkan.

A hétvégi eseményünk alkalmával Isaszegen jártunk, ahol esett a hó, lovak ácsorogtak a domboldalon, mi pedig bentről, a kandalló mellől néztük a lehulló kövér hópelyheket egy-egy forró bögre teával a kezünkben.

Mindig elvarázsol ez a látvány. Ilyenkor minden békés és hálát adok azért, amim van. A kézzel fogható és a lelki dolgokért. Lehet, vagyis remélem ez sokaknak természetes, mert nekem nem az. Kamionos gyerekként nőttem fel, Apa sokat volt távol. A hőskor, mikor elindult egy útra és soha nem tudtuk mikor ér haza, hisz abban az időben mobiltelefon és internet még nem létezett. És nem voltak shopok sem az út mentén. Csak az itthonról vitt pogácsa és kenyér, amit Anyával készítettünk neki és ami útközben kiszáradt vagy megpenészedett. Ha lerobbant, felvette a narancssárga kezeslábasát és ott helyben megszerelte az autót. Csupa vidám helyre járt, Irak, Irán, Törökország. Enyhe túlzással, de egyik nap +40 fok a tengerparton, másnap -40 fok a hegyekben. Már felnőtt voltam, mikor elmesélte, hogy levezetett Madridig és vissza alvás nélkül, kamionos nyelven 'egyseggel'. Szülinapja volt a gyereknek, jönni kellett.

Teherán, a hőskorban

Az alma nem esett messze a fájától. Tudományosan még nem bizonyított, de kell lennie egy génnek, ami ezt örökíti, mert az érzés, mikor egy ilyen szerelvényen ülök, az leírhatatlan. És most nem arra gondolok, hogy hatalmas, erős, biztonságos és vagány, hanem arra a boldogságra, amit a volán mögött érzek.

Egyik legkedvesebb élményem, mikor egy Váci utca típusú helyre hajtottunk be véletlenül. Mire kinavigáltam magam, az emberek tátott szájjal bámultak az üzletek előtt és az utolsó manőver után üdvrivalgásban törtek ki. Vagy mikor eltévedtünk Párizsban és az alagútból kijövet a Champs-Élysées-n találtuk magunkat.  A sok elmormolt ima rossz időben, jeges úton, hegyeket megmászva. Vagy olyan szűk utakon, ahol a szemből jövő kamion csak centikre haladt el mellettünk. 40 tonna, 90 km/h. Milliónyi történet.

És ez miről jutott most eszembe? Hogy jön ide a kandalló és a tea? Úgy, hogy kamionsofőrként ez csak ritkán adatik meg neked. Miközben az emberek otthon azon vitatkoznak mit főzzenek vagy melyik filmet nézzék, a sofőrök azon dolgoznak éjjel-nappal, hogy másnap legyen friss kenyér az asztalon, üzemanyag az autókban vagy ajándék a karácsonyfa alatt. Bejárjuk a világot, miközben az életterünk egy bádogdoboz. Távol mindenkitől, akit szeretünk.

Szóval ott álltunk a fűtött nappaliban, néztük ahogy esik kint a hó és hálás voltam. A melegért, a teáért és a cseppet sem hétköznapi életemért. Ki érti ezt?!

Én értem, mert én egy kamionos vagyok. Egy nagyon büszke apa kamionos lánya.

Szilvi

Régen az egyik kedvenc mesém a Pindúr pandúrok volt, melyben három, különleges képességekkel rendelkező kislány Sziporka, Csuporka, és Puszedli mentették meg a világot. Minden rész ugyanazzal a mondattal végződött: “És a világ újra megmenekült hála a Pindúr Pandúroknak”. Ez volt az a pillanat, amikor kihúztam magam és átjárta fiatal, naiv kis lelkem a büszkeség és az elégedettség, hisz egynek éreztem magam velük.

Aztán hétfőn az iskolába menet az a három utcasarok is elég volt ahhoz, hogy fejben újra végigéljem az Amőbanda legyőzését és a 7.45-ös sorakozóra már hősként érkezzek. Hős voltam gondolataimba merülve nappal és hős voltam éjjel is az álmaimban. Mindig mindenkit meg akartam védeni attól, aki bántja és állandóan segíteni szerettem volna másokon. Felhatalmazva éreztem magam és elég okosnak is ehhez– persze nem voltam az.

Ez az alapvető beállítás tinédzser koromban sem változott, és teljesen mindegy volt, hogy valóban szükség van -e arra, hogy megmentsek valakit vagy sem (nem olyan közegben mozogtam, hogy szükség lett volna rá), én  mégis rendre felléptem. Aztán történt valami, mint ahogy az lenni szokott, és megértettem, hogy másként is lehet szuperhősnek lenni. 

Természetesen mi másról lenne szó, mint a nagyon meghatározó első szerelemről és annak keserű végéről. 2,5 év együtt, ebből 1,5 boldogságban,1 meg… minek is?Hát többek között azért, hogy megmutassa magát az én hősöm és én egy életre megtanuljam: vannak helyzetek, amikor a megmentést rá lehet bízni a szenvedő félre. Az én hősöm a legjobb barátnőm volt, az igazi segítség pedig az, hogy nem tett 'semmit' az utolsó évben.

Nem sajnált és nem akarta megoldani az életem. Mindig meghallgatott és csak figyelt. Lépésről lépésre nézte végig, ahogy lassan megérik bennem a gondolat, hogy valamit tennem kell. Semmilyen irányba nem terelt, csak tükröt tartott nekem és bízott abban, hogy megtalálom az utat a boldogságomhoz, legyen az bármilyen út. Nem ítélkezett, pedig lehet akkor még úgy gondolta a dolgok vagy fehérek vagy feketék.

És hogy mi miatt írom ezt le?

Mert itt vagyok 31 évesen és még mindig elképesztően nehéz így tenni. Követni ezt a példát. Nem ítélkezni, nem megmondani, nem megoldani a másik helyett, pusztán azért, mert látom, hogy nehézségekkel küzd. Úgy is, hogy a mai napig pontosan vissza tudom idézni milyen érzés, amikor átjár a büszkeség, hogy engem nem kell megmenteni, hogy bennem megvan az erő és nem vagyok áldozat a saját életemben. Ahogyan arra is emlékszem, hogyan ellenkezett zsigerből a lelkem, akárhányszor meg akartak menteni, mert ettől butának, gyengének és elesettnek éreztem magam.

Segíteni akarsz?

Légy ott és ő meg fog nyílni!

Bízz benne és ő megérzi a saját erejét!

Kérdezz és ő tudni fogja a választ!

Tarts ki mellette és ő meg fogja oldani!

Járd a saját utad, ahogy ő is járja a sajátját!